Hogyan tudnám lezárni a múltamat? Hogyan tudnám elfelejteni anyámat? (A "szakemberek" nem segítettek, ezért inkább a hétköznapi emberektől kérek tanácsot)

Nem szeretem anyámat. Sajnos így van. Túl a 30-on egyre inkább érlelődik bennem ez az érzés, egyszerűen nem vagyok képes szeretni őt, nem tudok rá szeretettel gondolni, közömbös nekem, egyszerűen nem tudom lezárni a múltat, a sok sebet amit hagyott rajtam és a testvéreimen és az édesapámon (egyszóval az egész családon). Az apámon is, aki mindent, de tényleg MINDENT megtett érte - kihozta őt a nyomorból, házat épített neki, mindent biztosított ahhoz hogy szép és jó és gazdag családi életünk legyen - amit az anyám azzal hálált meg, hogy apámat folyamatosan hátba támadta, megcsalta és elhagyta – persze apám, miattam és a két tesóm miatt nem hagyta őt el és újra és újra próbálta anyámat jobb belátásra téríteni, sajnos eredménytelenül.

Amire anyámból emlékszem, az a kicsinyesség, a butaság, a bántások, a piszkálódások, a gorombaságok, az önzőség a gyerekeivel szemben, nem tudtam sokáig megbocsátani a szeretet nélküliségét, a pénzéhségét, a kárörvendő véleményeit, az állandó sértődöttségét, a segítség nélküliségét, az állandó mártírkodását, a mások előtti színészkedését.

Mániás depressziós, infantilis idegbeteg volt, igazi klinikai eset - de sajnos apám erre csak azután jött rá igazából, miután én és a két tesóm megszülettünk - ugyanis anyám nagyon jól tudott színészkedni (mivel annak előtte prostituált volt).

Apám próbált rajta segíteni, de nem lehetett, mert ő maga nem hagyta hogy segítsenek rajta. Ahogy én is öregszem, úgy nyílik fel a szemem, egyre érzékenyebb vagyok rá, utálom, hogy családi drámákat rendezett maga miatt, mikor szükségünk lett volna anyára vagy az ő szeretetére. Utálom, hogy nem volt szeretetteljes a karácsonyunk soha, mert mindig megsértődött valamiért aznap este. Mert egyre inkább látom milyen "ember" ő valójában. Ismerem, és taszít, rettenetesen taszít... Soha nem számíthattam rá, a bizalmammal visszaélt (gyakran volt az, hogy ellopta tőlem a saját pénzemet a hátam mögött, amit én magam gyűjtöttem gyerekként, és nem egy perselyemet törte fel, mert borzasztóan mohó és kapzsi természetű volt), az egész gyermekkorom arról szólt, hogy Ő, és ő, és ő, és ő, és csakis Ő. A gyerekkorom egy valódi pokol volt miatta. Nem is azért mert ő fizikailag bántott volna.

Mert amíg mellette éltem - amíg apám nem vett magához - addig az ő "szeretői" voltak azok, akik fizikálisan abuzáltak. Pl. agyba-főbe vertek, vagy kikötöztek a kerítéshez a tűző napra, csak mert be mertem pisilni éjszaka - megjegyzem alig voltam 5 éves - amihez ő természetesen vidáman asszisztált. (Annyi anyai ösztön sem volt benne, mint egy darab kőben. Ha nekem lenne gyerekem és tudomásom volna arról, hogy őt valaki komolyan bántotta, akkor biztos hogy az adott illető nem maradna sokáig biztonságban.)

Igazából 22 éves koromig éltünk együtt, amikoris ő - Hálisten - lelépett egy szakadt csövessel és végre kitakarodott a lakásból - amit apám vett és rendezett be neki, azóta egyedül élek. Nem hallottam felőle és nem is láttam azóta. De az se érdekel hogy él-e vagy nem.

Azóta eltelt 13 év. Én már mindent megbocsátottam neki és már nem is akarok gondolni rá. De mégis, időről időre felbukkan előttem az ő képe. Viszont rettenetesen fájó érzelmi dolgok ezek, amiket idáig próbáltam elfojtani magamban. De ennek meg az lett az eredménye, hogy folyamatosan rémálmokkal küzdök és emiatt altatókra szorulok, hogy ne álmodjak, csak bekómáljak – de ennek meg az az eredménye hogy másnap is kómás vagyok, ez pedig negatív hatással van a munkavégzésemre. (Az álmaim általában arról szólnak, hogy vagy az anyámmal, vagy a másik két tesómmal veszekedek vagy küzdök, és öljük és gyilkoljuk egymást - annak ellenére, hogy a tesóimmal idővel sikerült békés viszonyt kialakítani – pedig gyerekkorunkban gyűlöltük, és állandóan ütöttük, vertük és gyilkoltuk egymást.)

Sajnos ezek miatt egyfajta "nőgyűlölet" és ginofóbia (nőktől való félelem) alakult ki bennem. Igaz volt nekem barátnőm a múltban, de sajnos nem tudta felfogni, vagy átérezni azt, hogy miért vagyok tele szorongással, amikor mellette vagyok (sajnos eleinte a szexuális életünk sem volt emiatt kifogástalan - legalábbis annyira stresszeltem, hogy ő azt hitte eleinte hogy impotens vagyok, ez pedig borzasztóan kínos volt számomra). Sajnos képtelen volt megérteni, hogy mik a problémák gyökerei, és emiatt idővel el is hagyott, és én azóta sem próbálkoztam. Gondolkoztam azon is hogy meleg leszek, de a férfi nemtől egyszerűen undorodom fizikálisan. (Igaz a „shemale” transzik – akik valóban nőnek néznek ki, sima bőrrel, szép nőies arccal, nagy mellekkel, de nem puncival, hanem farokkal – már bejönnének, de ez is csak egyfajta perverz elvonatkoztatás, mert tudom úgyis hogy ez nem természetes, legfeljebb csak figyelem elterelés a valóságról.)

Próbálkoztam már „szakemberek” segítségét kérni, de az sem járt eredménnyel. Legfeljebb azzal hogy ők jól lehúztak engem anyagilag, és vagy valamilyen általános baromságot mondtak, mint „tanács” - ami abszolút nem segített, vagy valamilyen szájbavert dilibogyókat írtak fel. Pedig én nem vagyok elmebeteg.

Kíváncsi lennék arra, hogy ha volna olyan hasonló cipőben járó emberek (akár férfi, akár nő, nekem teljesen mindegy), aki hozzám hasonlóan „anya nélkül” nőttek fel, azok mit tudnának tanácsolni a saját tapasztalataik alapján? Hogyan lehetne ezeket feldolgozni vagy túllépni ezeken?

(Nyugodtan lehet ajánlani valamilyen vallási vagy spirituális maszlagot is. Igaz, már próbálkoztam ezekkel a múltban, de aztán elveszítettem a hitemet ezekkel kapcsolatban is, de viszont ki tudja, hátha ha újból próbálkoznék, akkor most sikerülne.)