Tényleg mi nem vagyunk fejlődőképesek? Könnyen kellene felejteni?

Apánktól egész életemben nagyon féltünk a testvéreimmel, kiszámíthatatlan volt a viselkedése. Voltak nagyon jó pillanatai is, de volt, hogy nagyon megalázott minket, és mindenki zokogott már a fájdalomtól. Most is nehezen megyünk vissza a szülői házba, mert felnőttként is nagyon könnyen újra játszódnak ezek a játszmák.

Anyukánk bár tudta, hogy egész életünkben félünk, nem tudott tőle elválni, mert "ez bonyolult" és "ez az életfeladatunk". Most, hogy újra ott voltunk, anyánk megkérdezte, hogy miért nem vagyunk mi is fejlődőképesek, mert apánk egyre aranyosabb, de mi ragaszkodunk a fájdalomhoz.