A munkahelyem előhozta belőlem a problémás viselkedést, a szüleim szerint én nem becsülöm meg a helyemet és emiatt folyamatosan kapom tőlük az ívet. Igazuk lenne?

Friss pályakezdőként indultam neki a munkakeresésnek anno érettségivel, nyelvvizsgával és szakmával a kezemben, de annyira az isten háta mögött lakunk (konkrétan már-már egy tanyán), hogy esélyem sem volt egyből kitörni, munkát találni, még a környékbeli gyárba sem nyertem valamiért felvételt akkoriban. Majdnem egy évem csak azzal telt, hogy munkát kerestem és minden alja (fekete) melót elvállaltam a beugrós bolti eladótól kezdve a takarításig, mire anyukám, aki a környékbeli hivatalban könyvelő, tudott nekem helyet csinálni, mint irodai közmunkás.

Innentől az életem picit jobb lett, mert egy örökölt lakásban eltudtam kezdeni önálló életet élni és a közmunka mellett találtam egy hétvégi állást, így önfenntartó is lettem, persze szülői segítséggel.

Már itt vagyok a közmunkaprogramban több, mint 2 éve. Ugyanannyit dolgoztam, mint az irodában mindenki más, sőt többet, mivel mindenki rám sózta a hülyeségeit, volt hogy még túlórára is bent maradtam a 8,5 óra munkán felül. Itt kezdődnek a gondjaim, ugyanis a fizetésem nem a legjobb... picivel keresek jobban, mint a fizikai munkát végző közmunkások. Konkrét összeget nem szeretnék mondani, de nem kapok ki 100.000 nettónál sokkal többet...

A dolog nem csak abból állt, hogy azóta elkezdtem új munkák és potenciális tanfolyamok, iskolák után nézni, hogy végre feljebb tudjak lépni az életben a nehezen megkuporgotott pénzemmel, de a munkahelyemen a többiek elkezdtek velem csúnyán bánni. Eddig sem kezeltek engem maguk közé valónak, de mostanra elkezdtek kiközösíteni, kihagynak mindenből (egy csomó kirándulást és ebédet szerveznek maguknak, ilyenkor engem egyedül hagynak az épületben), és szándékosan nem szólnak nekem dolgokról, ha beszélgetnek és megpróbálok hozzájuk csatlakozni, azonnal "dolguk akad". Egyszer ezt szóvá tettem mire két kollégám nekem esett, hogy én miért szeretnék tőlük többet elvárni, ha csak egy közmunkás vagyok?

Annyira mérges lettem, hogy azóta csak a NAGYON MINIMUMOT végzem el a munkahelyemen. Ennek lassan másfél hónapja. Nem maradok bent túlórázni többé, sokszor beteget jelentek, kijátszom, hogy egy héten 1-2 napot menjek be csak dolgozni, minden hülyeséggel elmentem már orvoshoz. Eközben folyamatosan tervezem a jövőm, a költözést-maradást mérlegelem, új munkahelyeket és továbbtanulási lehetőségeket nézek, hogy megpróbáljak végre kiszakadni a kihasználás köréből.

A dolog az, hogy ezt a szüleim nagyon nem nézik jó szemmel. Anyukám főleg. Habár nem velük élek, de ha találkozunk vagy telefonálunk egymással, akár csak négyszemközt maradok velük akárhol, elhordanak a legutolsó munkakerülőnek. Szerintük mérhetetlenül lusta vagyok és nem becsülöm meg azt amim van. Elmondtam nekik újra meg újra meg újra, hogy ezelőtt mi volt a fizetés-munka arányom, de nem érdekelte őket, szerintük a pénzért meg kell dolgozni és ez a felfogás lesz a vesztem, hogy én azért a pénzért nem akarom magam agyonhajszolni. Anyukám szerint ennél jobb munkahelyem a jövőben sosem lesz.

Őszintén szólva bűntudatom van. Félek, hogy igazuk van, hogy tényleg velem lett a baj, hogy már ekkora összegért nem akarok felkelni sem, nem hogy bemenni dolgozni. A másik, hogy a barátaim, akiknek sikerült innen kiszakadniuk, egyenesen lehülyéznek, hogy még mindig maradok és ekkora fizetésért egyáltalán dolgozni járok. Nyilván most már csak azért húzom-halasztom ott az időt, hogy kapjak valamennyi fizetést addig amíg le nem lépek. De tényleg nem tudom eldönteni, hogy kinek van igaza ebben az egészben. Az biztos, hogy azt már eldöntöttem, hogy én ezt nem vagyok hajlandó tovább csinálni.