Nem jövünk ki a szüleimmel, lehetetlen, meg sem hallgatnak. Mit tanácsoltok?

Kedves felhasználók! Végső elkeseredettségemben fordulok hozzátok. A fő problémát a kérdésbe belefoglaltam. Egyszerűen nem férünk össze, belefáradtam abba, hogy mindig én engedek nekik, ezzel én húzva a rövidebbet.Egész kamaszkoromat beárnyékolták, birtokoltak engem, fenyegettek, terrorizáltak lelkileg, korlátoztak azokban a dolgokban amiket a legjobban szerettem. Megtanultam ezzel élni, bár sosem értettem ezeknek az okát. Ma már 20 éves vagyok, egyetemista, nem dolgozom. A szüleim fizetik az albérletemet, és kb mindent amire szükségem van. Ezért hálás is vagyok. Nagyon. De szerintük egy hálátlan szardarab vagyok, akiért kidolgozzák a belüket. Na mindegy. Amíg el nem jött a nyári szünet nagyjából soha nem volt gond köztünk, mert távol voltam, csak hétvégente jöttem haza, aminek nagyon örültek szinte mindig. Viszont amióta itthon vagyok megint ugyan azokat a dolgokat élem át, mint 14-18 éves koromban. Veszekszenek velem, bolhából csináljuk az elefántot. Nagyon csúnya dolgokat vágnak a fejemhez. Legutóbbi példa ma délutánról: *megtörtént a szóváltás egy apróság miatt, és én nem hagytam magam* "De anya! Ez nekem rosszul esik, ezekért a dolgokért én nem vagyok hibás!" És jött a válasz: "Az már a te bajod, nem érdekel! Sőt ne feleselj nekem." "Emlékszel amikor..... (és ekkor jönnek azok a dolgok amik a múltban történtek, és ezeket vágja hozzám) " Egyszerűen mindig neki kell igaza legyen. Kivétel nélkül. És ha egy ilyen beszélgetést meghall édesapám egyből anyukám oldalára áll és hiába nem tud a dologról semmit úgyis engem blamálnak ketten. És ez ha fordítva történik anyukám is apukám mellé állna. Sokszor megfordult a fejemben, még fiatalabb koromban is, hogy inkább nem megyek egyetemre csak szabaduljak ki innen valahogy. De mégis elmentem a családom noszogatására. Most pedig abban a szorult helyzetben vagyok, hogy ha én most elmenekülnék itthonról és itt hagynék mindenkit, akkor nem tudnám fizetni egyszerre az egyetemet, a lakást, a számlákat s így tovább (még munka mellett sem). Az egyetemet pedig nem szivesen hagynám abba, ha már belekezdtem. Még 2 évem van hátra, valahogy kibírom. Viszont egyre jobban erősödik bennem az irántuk érzett utálatom. Ha nem vagyok velük sírnak utánam, ha pedig itthon vagyok éppen, hogy csak meg nem köveznek. Nem tudom mihez kezdjek, elfáradtam. Kérlek! Aki tanácsot tudna adni, ne tartsa magában. Nagy szükségem van rá most. Köszönöm! 20/L