Hálásnak kéne lennem, hogy ennyire "elfogadnak"?

Az a helyzet, hogy biszexuális vagyok, és egy másik férfit szeretek már egy ideje, de előtte csak barátnőim voltak.

Tudom, hogy a szüleim nem állnak felvilágosultan a témához, épp ezért nem avattam be őket eddig.

Most viszont pár hónapja velük élek, mert vettem egy felújítandó házat, aminek ha a felújítása befejeződött (előreláthatólag augusztus), akkor beköltözöm oda a párommal. Épp ezért is éreztem úgy, hogy tarthatatlan, hogy a szüleim nem tudnak a páromról, hiszen nagyon szeretem, komoly a kapcsolat és már a múltban is történtek fontos dolgok, amelyeket nem mondtam el, és már az is fájt.

A szüleim azt állították, hogy jól van, ők toleránsak, de ugyanakkor folyamatosan bántanak.

Az egyik, hogy értetlenkednek a biszexualitáson, egyik pillanatban azzal jönnek, hogy ilyen nincs, ez önáltatás, csak nőknél létezik, és igazából aki ezt állítja, az csatak meleg, másik pillanatban pedig azt mondják, hogy szemét vagyok velük és magammal is, amiért én ezt az utat választottam, mikor elvileg simán lehetnék nővel is, csalódtak bennem, hogy ennyi erkölcs nincs bennem.

Ha megkérdezem, hogy ha ilyeneket mondanak, akkor hol van a tolerancia, amit állítottak, és azt mondták, hogy hát hiszen ők nem raknak utcára és ezek után is várnak haza ünnepekre - de persze a párom nélkül, őt nem vihetem soha, ezt kikötötték.

Szerintük ez már bőven jószívű tőlük, és nem sok ismerősük tenné meg a helyükben.

Valóban ez lenne az általános idősebb szülők között, és hálásnak kellene lennem, vagy valid a durva sértettség, amit érzek?