Alapvetően jó kapcsolat a szülőkkel, de egy fedél alatt kb 2 nap alatt biztos történik valami összeveszés?

Én is ezt tapasztalom. Ha egy fedél alatt alvás van, napokig, ott sokkal több az esély a kis vitákra.

Nálunk az az oka, hogy eltér a személyiségünk, a bioritmusunk, életstílusunk. Ráadásul az szüleim egészségügyben dolgoznak, ha egyet köhintek, mert félrenyeltem, már kérdezik, hogy jól vagy, nem vagy beteg, nem akarsz lepihenni, nincs lázad? Tudom, hogy egy szülőnek a gyereke mindig a gyereke marad, de 30 évesen kicsit már zavaró tud lenni az állandó aggódás.

Jóban vagyunk, sokszor van közös program, de inkább nem pártolom az ott alvós eseményeket.

1. Lehet anyudnak van valami problémája, és akaratlanul rajtad vezeti le.

2. Amíg együtt éltetek, igyekeztetek egy közös életet élni, alkalmazkodni egymáshoz. Viszont elköltöztél, kialakítottad a saját életstílusodat, ami már nem biztos, hogy passzol anyudéhoz. Amikor havi 1-2 napot együtt töltötök ez kiütközik, már nem úgy éled az életedet, ahogy ő megszokta. Más szokásokat vettél fel, máshogy mosogatsz/teregetsz/tudja fene, mint nála és ez akaratlanul is konfliktushoz vezethet.

Én 4 éve költöztem el a szülői házból (elég későn, 27 évesen), és bár imádom a szüleimet, nincs az a pénz, hogy én mégegyszer össze költözzek velük. Nagyon más értékek szerint élnek, mint én, más az életritmusuk is, amihez már akkor is nehéz volt alkalmazkodnom, de megtettem. Amióta elköltöztem, kialakítottam a saját kis életemet, és úgy érzem, nem tudnék mégegyszer alkalmazkodni az övékhez. Az övék nem rosszabb, se nem jobb, csak annyira más, hogy nehézségeket okoz az alkalmazkodás. Ha valami miatt mégis össze kellene megint költöznünk, biztos vagyok benne, szeretet ide, vagy oda, egymás agyára mennénk :D

Mert a nagy szeretet sokaknál csak addig tart, amíg nem kell alkalmazkodni a másikhoz.

Az mondjuk durva, ha 2 napot sem bír ki együtt a szülő a gyerekével.

Ha félévente jár valaki haza az nem valami bensőséges viszony.

Sok ilyen szülő van, távolról imádja a gyerekét, meg facebookon megy a képmutatás, hogy "drága fiam, lányom".

De ha már együtt kell lennie kisebb időt már baj van.

Ezért is költöztem el 21 évesen és nem, egy éjszakát nem vagyok hajlandó otthon tölteni.

Felejtős. 2-3 óra oké, vagy egy délután, de hogy ott is aludjak, vagy két napot egymás után együtt legyünk. Kizárt.

Ez van, talán ha nem lenne sértődős, passzív-agresszív és kontrollmániás az anyám, akkor mennék szívesen. Így nem.

Igen, nálunk is előfordul. Én 22 vagyok, egy városban élünk, 2-3 naponta telefonálunk vagy chatelünk a szüleimmel, de ha hosszabb időt töltök otthon, valamin nagy eséllyel össze fogunk kapni :D

Még nem nagyon jöttem rá, mi a pontos oka ennek. De azt pl. észrevettem, hogy a szüleim kevésbé tudnak érzelmi támaszt nyújtani és inkább mindig gyakorlati tanácsokkal bombáznak, emiatt azt érzem, hogy nem hallgatnak és értenek meg igazán. Ez pedig sokszor frusztrál, mert ha pl. elfog a szorongás a suli miatt, olyankor nem arra van szükségem, hogy elárasszanak stresszcsökkentő tippekkel (ezeket magamtól is ismerem már), hanem arra, hogy együttérezzenek velem, és kifejezzék a megértésüket a helyzetemmel kapcsolatban. És amikor egy ilyen helyzetben ezt nem tudják nekem megadni, frusztrálttá válok, amitől ők is befeszülnek, és kész a baj...

De ez nyilván egy egyéni eset. Másoknál meg máshogy történik. Azért nem véletlen, hogy inkább a leválás és a külön élés van ösztönözve, azt hiszem, okkal nem él manapság együtt, egy fedél alatt három generáció :)