Sokszor rossz érzés tör rám, mikor az jut eszembe, hogy egyszer el fogom veszíteni az édesanyámat, mással is van ez így?

Szerintem teljesen normális érzés. Én is szoktam néha ezen gondolkodni, de igyekszem ilyenkor mindig elterelni a figyelmem. Főleg azóta van ilyen aggodalmam, mióta Anyukám sajnos járásképtelen és tolószékben van egy- két éve, és félek, hogy el is veszíthetem őt. Eddig mindig olyan erősnek tűnt, mint egy bástya, hogy őt semmi baj nem érheti. Bután hangzik, de én most jöttem rá, hogy tényleg nemesz mindig mellettem, hiába tudtam az eszemmel eddig is, valahogy ez bennem csak most tudatosult, és nem könnyű feldolgozni. Ezért félek, hogy egyszer talán ugyanilyen hirtelen nem lesz már többé.

35/N

Az enyém egészségpusztító módon él, az a csoda, hogy még egyáltalán életben van. (Apámmal együtt.) Szerintem egyfajta megváltás lesz neki a halál. Fogalmam sincs, hogyan fogja befejezni az életet, de azt gyanítom, hogy valahogy úgy, mint ahogyan azt már a Schmidt története (2002) című kitűnő amerikai filmben is láthattam.

Elég lesz a pszichológus, ha majd nem tudod feldolgozni a tényleges elvesztését, addig inkább örüljetek egymásnak és ne pszichológussal, hanem vele töltsd az idődet, amíg még lehet.

#7 Erre az önállótlanságra gondoltam én is egyből, mint esetleges lappangó és kiváltó ok. :-)

(Csak azt nem értem, hogy egy ilyen jó meglátást, mint a #7, miért kell egyből lepontozni?)

40 fölött nekem is gyakran eszembe jutott ez, jön a korral. Nekem nem kellett semmilyen pszichológus, egyszerűen tudtam, hogy a gondolataimból kiszorultak azok a dolgok, melyek huszon- és harmincévesen foglalkoztattak.

Az élet része az elmúlás, a temetést is meg tudtam beszélni imádott anyukámmal, hogy hogy szeretné. Nem magamtól hoztam fel, csak nem zárkóztam el a témától, hisz Őt erősen foglalkoztatta. 2 éve ment el. Minden úgy volt, ahogyan kérte. Nagyon fáj így is...de próbált felkészíteni a maga módján és ez bármely pszichológustól többet ért.

Beszéljetek Anyukáddal a halálról bátran, ne egy idegenhez rohanj egyből.