Ha egy szülőpár nem nyújt semmit a gyerekének, utána még a fizetését is elkéri 10 évig, akkor hogyan várhatja el majd öregkorában ez a páros hogy az a gyerek gondoskodjon róluk?

Nem várhatják el, sőt, hálásak lehetnek, hogy egyáltalán még szóba állsz velük. Életed végéig rád fognak telepedni, és mérgezni fogják az életed és a lelki világod.

Azt javaslom, hogy minél hamarabb szakítsd meg velük a kapcsolatot, és sürgősen fordulj egy pszichológushoz, hogy lelkileg rendbe rakjon téged, mert iszonyatos traumákat okoztak benned. Gondolj csak bele: két semmirekellő, szülőnek nem nevezhető ember, akik kis híján tönkretették az életedet, azt mondják a munkáidra, hogy torz alakok, és ezzel teljesen megrendítik a munkáidba vetett hitedet. Olyan emberek véleményére adsz, akik egész életedben cserben hagytak, sőt, élősködtek rajtad. És te is érzed, hogy ez nincs rendjén.

Egy kis személyes tapasztalat:

Velem nem csináltak ilyen szörnyűségeket a szüleim, kitaníttattak, támogattak sok mindenben, de mindkét szülőmnek voltak olyan dolgai, amik miatt például én nagyon nehezen tudom értékelni az eredményeimet. Az önbecsülésem nulla. Van eszem, egyetemet végeztem (oké, tudom, hogy ez közhely, és manapság nem jelent kb. semmit, de én azért megszenvedtem érte), zenét írok, novellákat-verseket írok, a munkámmal sokaknak segítek, és mégis úgy érzem, hogy egy nulla vagyok, és amit csinálok, annak semmi értelme. Pontosabban "nem elég jó, amit csinálok, mert én magam nem vagyok elég jó". Görcsösen törekszem a tökéletességre, olyannyira, hogy ha valami nem perfekt, akkor magamba zuhanok, sőt vannak passzív-agresszív megnyilvánulásaim is. És nem igazán vagyok boldog, vagy elégedett úgy akármivel, amit csinálok. Ezt mind a gyerekkoromból hoztam, a szüleim okozta traumák eredménye, pedig ők nem voltak alkoholisták és élősködők. De mégis lelkileg eléggé megnyomorítottak sok-sok dologgal. Például a rendszeres tányércsapkodós-hajcibálós veszekedéseikkel (mikor a testvéreimmel mi mentünk el a rendőrségre 5-8-10 évesen, mert féltünk, hogy megölik egymást), az egymás elleni játszmáik okozta mérgező otthoni légkörrel, vagy hogy nekünk kellett felnőttnek lennünk az ő éveken át tartó gyerekes hisztijeik során.

Feleannyit se szenvedtem, mint te, sőt, szerintem tizedannyit se, de mégis kellett egy pszichológus, hogy kibogozzuk a lelki gondjaimat, és még mindig a legelején tartunk. Neked pedig egyrészt le a kalappal előtted, hogy értékes emberré váltál, másrészt pedig teljesen és végérvényesen szakítsd meg velük a kapcsolatot, és irány egy jó pszichológus. Ezt a lehető legtisztább szándékkal írom.

5-ös: ha megoldotta volna, nem tudnák ilyen simán elvenni az önbizalmát.

Persze pillanatnyilag mindig meg tudják majd ingatni a szülei a kérdezőnek az önmagába vetett hitét, élete végéig fogja hordani ezt a keresztet, de nem mindegy, hogy a szülei milyen mély sebet vágnak egy-egy ilyen szúrással a lelkében, és hogy az a seb mennyi idő alatt gyógyul be. Lehet, hogy ha befejezi a tanfolyamot, eszméletlenül jó grafikus lenne, de soha semmi haszna nem lesz az egészből, bele se fog vágni a szakmába, mert folyamatosan a szülei hangját hallja majd, hogy "torz alakok". (Bár őszintén bízom benne, hogy nem így lesz.)

Ha viszont rendbe van rakva benne ez a dolog, hogy ilyen hulladék szülők szavára ne adjon, akkor már mindjárt más a helyzet. De egyébként itt nemcsak a szülőkről van szó. Az ilyen mélyen berögzült minták nemcsak a szülőktől kapott negatív vélemények kapcsán válthatnak ki ilyen reakciót. Munkatársaktól, házastárstól, barátoktól, bárkitől kapott negatív véleményre és kritikára reagálhat úgy az ember, ahogyan a szülei kritikáira, mert egyszerűen az rögzül be az embernek, hogy "sz@r vagyok és minden amit csinálok az sz@r". Nem azt mondom, hogy a kérdezőnél is konkrétan ez lenne a helyzet, mert erre nem tért ki, de az ilyen mélyen bevésődött mintáknál ez nagyon gyakori.

A pszichológiai témájú könyvekről csak annyit, hogy azok kb. tizedannyit segítenek, mint egy pszichológus, és a könyvek soha nem nyújtanak igazi megoldást. Arra nem rossz, hogy az ember kicsit tisztában legyen az alapokkal, de ennyi. Kb. olyan, mintha megtanulnád, hogyan kell kibetonozni egy ház alapját, de a falak, a tető, a közművek stb teljesen kimarad, és ott maradsz egy üres házalappal. Én rengeteg szerzőtől rengeteg könyvet olvastam, de éreztem, hogy valahogy mégse vagyok előrébb. Aztán a pszichológusom az első konzultáción rávilágított arra a fő problémára, amire egyik könyv sem tudott, majd a többi konzultáción beszéltünk arról, hogy hogyan működöm, mi milyen érzéseket vált ki belőlem, satöbbi, és egyszerűen mindent össze vissza tudtunk vezetni arra a fő problémára, amire az első konzultáción rávilágított. A könyvek nem elemzik ki az ember lelkét, nem adnak visszacsatolást, nem kísérik nyomon az ember lelki fejlődését, nem adnak házi feladatot. A könyvvel nincs interakció.

De egyébként mit árt neki az, ha beszél egy pszichológussal? Milyen veszítenivalója van? Rosszabb nem lehet. Ha nem segít, akkor nem segít (bár kétlem, hogy ne tudna segíteni - ha másban nem, megérteni a saját működését), de ha van rá esély, hogy akár egy hangyányit is segíthet neki abban, hogy magabiztosabb legyen és jobban érezze magát a bőrében, akkor miért fossza meg magát a lehetőségtől?

Amúgy most komolyan, mégis milyen ember akarja lebeszélni a másikat a pszichológusról? Mármint, ha valaki influenzás, megfázott, fáj a foga, elrontotta a gyomrát, csúnyán elvágta a kezét és össze kéne varrni, hónapok óta túlteng a gyomorsava és már aludni sem tud tőle, hirtelen nagyon gyorsan elkezd romlani a látása, néha szúr a szíve, kórosan sokszor vérzik az orra, véres a széklete, vagy akármilyen baja van az embernek, és el akar menni az orvoshoz kivizsgáltatni magát, neki is azt mondod, hogy ne menjen orvoshoz, inkább olvasson utána egy könyvben? Az ember lelki betegsége is betegség. Ha az ember lelke nincs rendben, azzal is kezdeni kell valamit.

És alapvetően ez a kérdés valamiért kikerült ide a Gyakorira. Nem azt írta a kérdező, hogy "A szüleim ilyen-olyan genyók voltak velem egész életemben, most is lesz@rozták a munkáimat, de dolgoztam magamon annyit, hogy már lepattan rólam a kritikájuk, mert már nincsenek rám hatással". Nem ezt írta, hanem azt, hogy egy szempillantás alatt elvették a kedvét attól, hogy grafikus legyen. Szerintem ez nem arra utal, hogy "megoldotta volna". Egyáltalán nem.

Nagyon sokat filóztam, hogy ezt az utolsó bekezdést megírjam-e, de végül úgy döntöttem, hogy megírom. Kérdező: ha gondolod, küldj nekem egy privát üzenetet, és elküldöm a pszichológusom honlapjának a linkjét. Ha soha nem keresed fel, az a te dolgod, de a lehetőség adott.