Az jó dolog, ha valakinek a szülei orvosok?

Sokat tanultam az orvos szülőmtől. Már 4 évesen láttam CPR-t, ahogy apám visszahozott valakit az életbe. Varrta már össze a sebem, amikor napokra voltunk a vadonban a civilizációtól és tudom, a legtöbb gyógyszer miként hat. Nem félek a vértől és a sérülésektől. Tudom mi a különbség egy zúzódás, húzódás, szalag szakadás, repedés, törés között. Saját magamon tanultam meg diagnosztizálni.

Ezek zero energiát vettek el és csak okosabb lettem tőle.

Ráadásul sokszor nem kellett 20 órákat várni lázasan az orvosra a váróban, mert otthon megkaptam a segítséget.

Amikor a kés állt bele a tenyerembe, nem várattak meg, amíg sokkos állapotba kerülök, hanem egyből a haverjához mentünk, aki megműtött soron kívül.

Aztán, amikor apám kivonult az életből, rájöttem, hogy belső vérzéssel is 38 órát váratnak az orvosok a Székesfehérvári kórházban. Azóta még hálásabb vagyok azért, hogy volt orvos a családban. Nélküle már halott lennék, ha a magyar egészségügyre kellett volna támaszkodnom.

Igen, nagyon praktikus.

Nem kell mindenféle sz*rsággal a házirovosnál d*gleni.

Megtanulod, mi az, amivel otthon is boldogulsz, mi az, amivel nem. Ha tényleg kell orvos, megtanulod, hogy válaszd meg, hova / kihez fordulj. (Most nem kapcsolatokra gondolok, azok idővel megszakadnak, meg pl. én soha nem mentem volna a szüleim ismerőseihez; hanem elvekre.)

Anyukám bátyja orvos, patológus, előtte boncmesterként kezdte. Igazából annyi hátránya van, hogy a gyerekeitől is elvárta szerencsére csak volna, hogy azok is orvosok legyenek. Nem lettek. Az egyik leérettségizett és vállalkozó, a másik mondjuk végzett egyetemet, jogit, de nem dolgozik benne.

Anyukám egyetemet végzett könyvelő és tőlem is elvárta volna, hogy egyetemre menjek. Nem mentem, évekig magyaráztam neki, hogy gyűlölök tanulni, nem fogom az állam pénzét pazarolna, ha tudom, hogy úgysem diplomázok le.

Én inkább a diplomás szülőket emelném ki, hogy miért kell a gyerekre is ráerőltetni az egyetemet?! Ha nem akarja, nem akarja. Érettségivel is lehet boldogulni. Nem is akárhogy.

Igen, nagyon jó. De soha, egyszer sem csinált nekem kamu igazolást :) Viszont láttam, milyen az, ha valakinek igazi hivatása van. Sajnos nekem ez nem annyira jött össze (tanár lettem, de nem bírtam az alulfizetettséget, így eljöttem multiba...) Nekem ez volt a legjobb. De persze egészségügyi probléma esetén nem nagyon kellett gondolkozni, mi legyen.

Ennek azért hátránya is van. Különköltözéskor az alapokról kellett megtanulnom, mit csináljak a közegészségügyben. Teljesen más városba költöztem, és konkétan lesokkolt, hogy a háziorvosnál nekem is várni kell, és senki nem fog előbb behívni vagy kivételezni velem, csak azért, mert az XY lánya vagyok. Addig mindig ez ment. Soron kívül behívás, nem kellett várni, stb... hát aztán koppantam. De jó lecke volt.

Ugyanakkor a mandulaműtétemkor olyan fantasztikus orvost sikerült választanom, hogy háromszor is megkérdeztem, honnan ismeri anyát, mire végre elhittem neki, hogy nem azért érzem magam VIP betegnek, mert az vagyok, hanem azért, mert ez az orvos az összes betegével így bánik. Ilyen is van!!

“ Anyukám bátyja orvos, patológus, előtte boncmesterként kezdte. Igazából annyi hátránya van, hogy a gyerekeitől is elvárta szerencsére csak volna, hogy azok is orvosok legyenek.”

Ezen nincs mit csodálkozni. Teljesen logikus.

10-ből 10 orvos-szülő elvárja a gyerekétől, hogy ő is orvos legyen. Orvosi (minden nagyképűség nélkül)-minden kétséget kizáróan- a legnehezebb, legmegbecsültebb, legnagyobb presztizsű szak. Nyilván aki ebbe beleszületik nem akarja “lejjebb adni” a szintet. Gyerek is ezt látja. Sem szülei- , sem maga szemében nem akar kudarcot vallani. Valamilyen szinten mintha a társadalom is elvárná ezt az orvos-szülő gyerekektől. Mintha ők lennének a “kiválasztottak”, más út nem járható, elfogadhatatlan. A szülő is kudarcnak éli meg, ha gyerekét nem szippantja be, nem hatja meg a presztízs, az elismertség, csak a maga feje után megy és más irányt választ.