Miért kell sajnálni azért, mert "magányos" vagyok? Mire jó az, hogy mindent túlaggódnak?

Valahányszor említem egy-egy videohíváskor a szüleimnek, hogy egyedül vagyok, nincs programom, megy a sajnálkozás, főleg ebben a tanévben. Szerencsére sikerült olyan magas tanulmányi átlagot összehozni, meg olyan eredményeket produkálni legutóbb, hogy egyágyas szobába vettek fel, ami nekem megváltás, gimiben is kolis voltam, otthon se volt soha szobám. Most meg végre van a koliba egy szobám, ami csak az enyém. Szeretek egyedül lenni, szeretem, hogy nem zavar senki, nem jön be egy rakat ember a bulira "alapozni" a szobatársamhoz, amikor másnap zh-m lenne, szeretem, hogy csak akkor van társaságom, amikor szeretném.

Viszont valahányszor videohívásozok a szüleimmel, megy a sápítozás, hogy magányos vagyok, nem rossz egyedül, stb. Mintha nem fognák fel, hogy nekem így jó, csak sajnálnak, sápítoznak, hogy egyedül vagyok. Ők úgy tesznek, mintha magányos lennék, pedig nem. Többet vagyok egyedül, mint valaha, de ez nem baj nekem. Attól még járok el programokra, igaz, nem mindről számolok be a családnak.

Ha említem, hogy valaki szaktársam szerintem irritáló, akkor személyes konfliktust vizionálnak, aggodalmaskodással traktálnak, ha elköszönök videohívásból, hogy megyek a buszhoz, akkor megkérdezik, hogy kivel, akkor ha azt mondom, hogy egyedül, szintén megy a siránkozás. Tök mindegy, hogy boltba megyek, vagy órára, esetleg óráról vissza a koliba, mélységesen ki vannak akadva, hogy miért mászkálok egyedül, összevesztem a barátaimmal, miközben nem, csak más koliba laknak, vagy épp albérletben. Ez az egyedül mászkálok kiakadás hatványozottan rosszabb, ha sötétedés után van, ami elég nevetséges, lévén, hogy van olyan nap, amikor fél hétkor - fél nyolckor végzek az utolsó órámmal.