Anyám mindig mindennek utánajár, amit vettem, hogy mennyibe került, majd beleköt az összegbe. Hogy szoktassam le erről a kellemetlen anyagoaskodásról?

Gimi eleje óta ezt csinálja, egyetem elején is ezt csinálta, de azzal nem tudtam mit kezdeni, mert hivatkozási alapnak ott volt neki, hogy de ő támogat anyagilag, tehát van köze hozzá, akkor is, ha tőle nem kértem emiatt több pénzt. Akármit csináltam, nem hatott akkor. Azt hittem jobb lesz, ha nem függök tőle, de nem lett jobb, ugyanúgy érzi, hogy beledumálási joga van és ezzel élnie is kell. Rettenetesen idegesítő.

Akármiről is van szó, mindig keresi az árcímkét, hogy mennyibe került az adott dolog, ha nem talál, és saját tapasztalatok alapján sejtése sincs, hohy mi lehetett az ára annak a cuccnak, akkor a neten keresgél, hogy vajon mennyibe kerülhetett egy olyan valami.

És számon kéri rajtam, függetlenül attól, hogy az a zsebpénzemből ment anno, a diákmelós fizetésemből, vagy a fizetésemből úgy, hogy önellátó vagyok. Mindig veszekedés van ebből. Megkérdezi, hogy mennyibe került, ha megmondom neki, hogy semmi köze hozzá, legyen már mindegy neki, akkor azért veszekszik velem, ha meg megmondom az árát, akkor vagy drágának tartja és az a baja, vagy ha "gyanúsan olcsó volt", akkor keres bizonyítékot a "hazugságra" és azon veszekszik, hogy hazudtam neki. Holott mégis miért mondanám azt önálló, tőle anyagilag független emberként, hogy a könyv, amit vettem, nem majd' 9 ezer volt, mint ami a borítóra is rá van nyomtatva, hanem mondjuk 2500-ért vettem egy kirakodós sátornál? Ha ajándékot veszek neki a szülinapjára, abból is vita van, hogy miért költöttem annyit, amennyit ő feltételez, hát az nagyon sok, villogok a pénzemmel. Pedig nem látott blokkot, nem hagytam címkét az ajándékon, semmi ilyesmi, csak arról van szó, hogy ő szerette volna az adott dolgot, de magának nem vette meg, mert amelyik boltban látta, ott drága volt szerinte, én meg, mivel sokkal messzebb élek, más boltba néztem, ott pont olcsóbb volt, ráadásul akciókor jártam arra. És akkor magyarázzam meg neki, hogy aztán azon rugózzon, hogy kamuzok. Egyszerűen ha átjön hozzám, videohívásozunk heti egyszer, én megyek haza, és véletlenül rajtam/nálam/a közelemben van valami, akkor már rögtön azon van ki, hogy na vajon mennyibe került és akármit mondok, vita van belőle.

Na meg az ő ajándékozási szokásai is megérnek egy misét. Az alap, hogy az árcédulát rajtahagyja, de ha ez nem lenne elég, még jó szemrehányóan ki is emeli, hogy mennyibe került, ezért máris kötelező örülni. Aztán megsértődik, ha valaki nem örül a szemrehányások között átadott ajándéknak, és szóvá is teszi a sértődöttségét. Kamaszkorban még mindig azt csinálta, hogy megkérdezte, hogy mit kérek egy ünnepre, válaszoltam, előadta, hogy az túl drága, nem fér bele, amúgy is hülyeség, biztos, hogy nem. Aztán eljött az alkalom, elmondta nagy kedvesen, hogy hát nem tudta minek örülnék, szóval odaadja, amit az ajándékra szánt, csináljak vele, amit szeretnék, és akkor a kezembe nyomott mindig vagy négyszer annyi pénzt, mint amibe az került volna, amit szerettem volna, de állítólag nem fért bele...