Létezik,hogy valaki a mostoha gyerekére ugyanúgy tekint, mint a sajatjara?

Én. Mikor összejöttem az apjával, tisztában voltam vele, hogy gyereke van, így vagy az egész csomagot fogadom el, és szeretem, vagy hagyom az egészet.

Már 5 éve élünk együtt, eddig teljesen jól működik.

A nagymamámnak már 2 fia volt, amikor megismerkedett a második férjével, akitől 2 gyereke született. Apukám az egyik fiú az első házasságból. A mostohaapja teljesen ugyanúgy nevelte mind a 4 gyereket. Ez nekem anno természetes volt, de szülőként belegondolva tényleg nagy dolog.

És mi, az unokák is ugyanúgy voltnk szeretve, semmi különbséget nem éreztem.

Én próbálom, de azért nem megy egyik napról a másikra. A párom fia 17 éves volt, amikor összejöttünk, az én fiam 9. A közös bennünk, hogy az én fiammal az apja nem törődik, kiszállt az életéből még 2 éves korában, az ő fiával meg az anyja nem foglalkozik, évente kétszer találkoznak kb fél órára. Talán emiatt alakult úgy, hogy mindenki gyorsan el tudta fogadni a másikat. Másfél éve élünk közösen, és mostanra kezdünk úgy működni, mintha ténylegesen 1 család lennénk. A fiam apának szólítja a páromat, és az ő fia is van, hogy úgy hivatkozik kettőnkre, hogy a szülei.

De az elején voltak nehézségeim, nem tudtam ugyanúgy kezelni őt, mint a saját gyerekem, több mindent elnéztem, bizonytalan voltam mennyire szólhatok rá stb. Mára elég jól belejöttem, de olyan anyai szeretet, mint amit saját gyerek iránt érez az ember, sztem másé iránt egyszerűen nem lehet. Viszont igyekszem igazságosnak lenni mindkettőjükkel szemben.