Sok szülő (illetve pedagógus is) miért igyekszik levágni a gyerekek szárnyát?

#2

De, pedig ez volt a jellemző.

Kérdező, nálunk dettó. Anyám kb. a "nem lesz belőled semmi, elvégzel egy szakközepet, beülsz egy irodába azt jóvanaz" kategóira volt. Apu viszont kifejezetten lebeszélt, ha többet akartam (pl. 18 évesen munka mellett nyelvet tanulni).

Munka mellett, ilyen családi "bíztatás" mellett mentem neki az egyetemnek, lediplomáztam, szabadúszó adószakértő vagyok már 30 éve.

Nem tudom, miért voltak ilyenek amúgy. De tanáraink amúgy nem voltak ilyenek, mi a szakközépben nagyon sok bíztatást kaptunk (80-as években volt ez).

Én a lányomat mindig bíztattam, kb. a "kinek sikerülne, ha nem neked", direkt, tudatosan. Mondjuk jó agya volt, intelligens, tervei is voltak, és a szorgalma is megvolt hozzá, úgyhogy sikeres felnőtt lett, és nem volt ilyen izzadságszagú azért az előrejutása, mint nekem.

Nekem saját gyerekem nincs, de férjem gyerekeinél végigasszisztáltam a dolgot. (Fiú-lány, 1 év korkülönbség), 93-ban és 94-ben végezték a nyolcadikat.

Az osztályfőnöknőtől végig azt hallgattuk fogadóórán, hogy a fiú még csak-csak bejuthat egy gyenge szakközépbe, a lányt max szakmunkásba adjuk szerinte. Végül mindkettő szakközépbe ment, a fiú kifejezetten erős suliba (a szakmában neve van), a lány egy átlagosba. Mindketten diplomások lettek, a fiú villamosmérnök, a lány könnyűipari mérnök. (Mai napig nem tudom, mi szüksége volt erre a banyának.)