Bocsánat, de valahová ki kell írnom. Egész életemben szenvedtem amiatt, hogy édesanyám jobban szerette a húgomat mint engem. Nem vagyok már fiatal, de mai napig megvisel. Hogyan tudnám ezt feldolgozni?

Ez azért egy komoly lelki seb, még akkor is, ha nem fajult el addig, hogy pl egymás ellen fordított vagy direkt szivatott volna.

Nekem is ilyesmi van, anyám nem csinált semmi ilyen abúzív játszmát, de kettõs mérce volt mindig is.

Nekem 18 évesen ki kellett repülni, és magamnak megkeresni az elsõ lakbérre a pénzt.

A tesómnak a feneke alá toltak egy albérletet, amit évekig anyum fizetett, aztán a tesóm szép lassan átvett, de a mai napig, 30 felett viszi neki az ételhordókat...nekem már a gimiben nem csomagolt senki semmit.

De igazából én ezt azzal nyugtáztam, hogy emberi kapcsolatokat nem lehet erõltetni. Majd ha idõs lesz, én is így állok hozzá, a tesóm meg odateheti magát.

Miért, egyébként van igényük rá, hogy te menj? A tesó hol van ebben a képben, õ is látogat, támogat?

És nem, nem arra gondolok, hogy 100%ban mosd kezeidet és hagyj ott csapot-papot.

Csak mondjuk nem te leszel az, aki magához veszi a demens szülõt meg pelenkázza.

A húgod az aki elsõ sorban napi szinten ott van, te meg idõnként elviszed õket sétálni, kávézni, legjobb tudásod szerint?

Ennek több oka lehet.

Lehet hogy a húgod kicsi korától pozitívabban reagalt anyádra, bújósabb volt, mint te.

- jobban hasonlított valakire, akit anyad szeret vagy önmagára

- anyád élvezi ezt, hogy te szenvedsz, es hogy egymas ellen játszik ki titeket. Ezek szerint nárcisztikus személyiség zavara van.

Szülőnek az a kötelessége, hogy úgy nevelje gyerekeit, hogy szeressék egymast es ne kompetíció legyen köztük.

Sajnálatos, hogy így érzel. De amit érzünk, az általában úgy is van

Nekem kicsi gyerekeim vannak és anyaként szólok hozzá. Az elsőszülött gyerekemmel mindig kritikusabb vagyok, mert ő az elsőszülött, ő mindig meglep, pozitív és negatív értelemben. (Nyilván nekem csalódást is okoznak a vele megélt kudarcok, és hiába igyekszem ezeket lerendezni, biztosan nem tudom tökéletesen nevelni őket.)

A kisebbik már általában nem okoz meglepetést, mert bármi történjen is vele, azt már egyszer átéltem a múltban. Egyébként nem mindig könnyebb emiatt a másodikkal, mert eleve a lét gyerek nagyon más és ezért másképpen is reagálnak a dolgokra.

Nem tudom alátamasztani szóval csak úgy leírom és ha elhiszed, elhiszed, ha nem, akkor nem, de én nem jobban vagy másképpen szeretem az egyik gyerekemet a másiknál, vagy nem vagyok a fiatalabbal szándékosan megengedőbb, csak amit már az egyikkel kipróbáltam és működött azt preferalom a másiknál is. Az elsőnél mindig bénáztam. Túlféltettem.

A sors fintora, hogy a nagyobb gyerekem nem igényli annyira a testi közelségét, nem bújós, olyan mint egy kiscica. Akkor jön ha akar és nem érdekli én mit akarok. A kisebbik meg bújós és ezért lehet később az én gyerekeimben is felmerül ez majd, pedig nekem a szívem szakadna meg ha a nagyobb azt hinné nem szeretem legalább annyira mint a kicsit.

Fontold meg ezt is.. lehet anyukádnak is más hozzád fűződő elvárásai vannak magával szemben.

A hetes teljesen meg van lepve, hogy a kommunikáció két fele megy 💀

He hogy szoktál kommunikálni apám? Ugye tudod, hogy ha te dumálsz csak, az nem beszélgetés hanem napló írás?