Normális ha ezt érzem, pedig nem voltam fizikailag bántva?

Nem tudom már hány éves voltam mikor apához költöztünk anyuval, de kicsi. A nagyanyám is ott lakott akkor (már meghalt), sokszor részegen jött haza (arról a félről családi vonás), kiabált, sokszor más támogatta haza és valamikor azt hittük elesett és meghalt, volt hogy majdnem elveszett miatta a ház, (+a nagyapám elhagyta őket, kiderült hogy a férfiakat jobban szereti) apám kikészült volt. Emlékszem hogy egy este bejött a nagyanyám a gyerekszobába és valamiért elkezdett mindenfélét kiabálni, majd apám is vele, és hogy az emeletes ágyon takaró alatt öleltem a húgom és vártam hogy vége legyen és csak sírtam meg szorítottam ez nagyon megmaradt bennem. Aznap este anyu felhívta az apját, és értünk jött kocsival és a papámékhoz költöztünk, akit szerettünk de pár éve elhunyt🖤 (apa az anyjával maradt)

Évekig vagy mi mentünk hozzá vagy ő jött át hozzánk (egy községben lakunk). Anyával nem házasok egyébként, a papám nagyon ellene volt.

Valahogy sose éreztem közel magamhoz főleg ahogy mostanában szeretne közeledni, én elutasítom tudattalanul is mert kényelmetlenül érzem magam mikor mondja hogy legalább puszit adjak vagy öleljem meg hamár eljött meg hogy jaj de szereti a kicsi lányait, ha bárki is bántani merészel szóljunk neki. És én vagyok a bunkó meg a flegma amiért keveset beszélek. Valamikor (talán 10 éves lehettem?) együtt sütögettünk a kertben majd bementünk, aztán nem tudtam aludni és láttam hogy még ég a tűz, és egyedül találtam anyát sírni a kertben, sose láttam úgy zokogni.

Amikor átjön apa sokszor veszekedés van de azt mondják csak beszélgetnek.

Kioktató hangnemben beszél, nem figyel oda a másikra, mindig neki kell hogy igaza legyen, mert csak ő tudja jól a dolgokat mi meg hülyék vagyunk, csak "piacon vettük az érettségit" anyával (igen, nyártól már nekem is mondhatja haha), közbe neki csak szakmája van, munkanélküli jelenleg, de akkor is mi beszélünk hülyeségeket. Ahelyett hogy segítő tanácsot adna vagy vigasztalna lélekbe tipor és mintha nem venné észre. Egyébként is érzékeny vagyok és van hogy nem bírom és elsírom magam és csak jobban kiakad vagy meg "hagy sírjon hagyjad" Anya mindezt elnézi neki (első mindene), sőt még vissza is költöznénk hozzá ha nem rajtam múlt volna.

Vannak jobb pillanatai de az ilyenek miatt egyszerűen nem tudok apaként tekinteni rá, inkább mint egy távoli rokon esetleg de neki már csak mi vagyunk családja életben amivel sakkban tartja anyát, mondta hogy akár fellocsolná benzinnel és magára gyújtaná a házat stb ha tök egyedül marad meg hogy "messzire kellett volna költöznie" de mégse tette. Úgy örültem volna pedig ha anya talál egy mostohaapát akivel boldog. Sokszor már maró bűntudatot érezve a halálát kívánom hiába az apám meg vele is így bántak de folytatja a generációs trauma továbbadását... Az a szerencse hogy inkább rám hárul minden, nem a húgomra, ő semleges, viszont nem is nagyon beszél velem.

Sose jöhettek át a barátaim és én se nagyon találkozhattam velük (vagy egyáltalán mehettem el valahova mint a korombeliek), el is távolodtunk és megszűnt a kapcsolat.

Szerintem az 'egészségemről' is a stressz tehet részben, tudat alatt is, valamilyen bajom mindig van, nem mintha olyan könnyen eltüntethető lenne mintha csak suli miatt lenne.

Igaz hogy végre leszokott az alkoholról.. A cigizés viszont még mindig maradt hiába kértem tőle többször is szülinapi ajándékként (!) hogy tegye le és semmi más dolgot.

Elvileg "jó gyerekkorom volt, örüljek neki" én mégsem érzem így, esetleg kevésbé rosszabb mint az övé. És eléggé irigylem azokat akiknek olyan jó kapcsolata van a szüleikkel mivel tudom hogy én nem kaphatom meg... Ha találok egy megfelelő férjet aki az ellentéte és esetleg lenne gyerekem biztos hogy nem ismételném meg de elég igazságtalan hogy nekem kell megtörni a kört de még szenvedni benne...

Elnézést hogy hosszú csak muszáj volt kiírnom magamból...