Amikor nagyon összevesztek a gyereketekkel, nem juttok el oda, hogy megbánjátok a gyerekvállalást?

Én csak olyan szülöktől hallottam, hogy megbánták, hogy gyereket szültek aki 18. életéve után is teljesen életképtelen volt:

- mindent sokszor kellett neki elmondani, de nem 2 - 3 alkalommal, hanem még ennél is többször

- nem tudott sehova beilleszkedni,

- nem tudott barátkozni,

- nem tudatott kommunikálni, hogy mit szeretne enni, inni, csinál, hova menne nyaralni, mire vágyik, mi érdekli, ...

- nem érdekelte semmi

- drogozott, ivott, vagdosta magát, lógott a suliból

- igénytelen volt magára és a környezetére

- állatokkal sem bánt jól és vagy kínozta őket

- iskolában folyamatosak voltak vele a problémák

- nehezen tanult és a hülyeség érdekelte

- pofátlan volt a szüleivel (nem értette, hogy hol a család rendszerében a helye, szóval nálánál 25 - 30 évvel idősebb családtagok oktatott ki, értelmetlenül)

- szófogadatlan

>Ilyenek, de ha a felsoroltkából több is igaz rád akkor feltehetően még a tesóda elfogják tőled szeparálni, hogy ne ragadjon rá a te viselkedésed, hozzáállásod stb - stb rá.

Amit a legjobban utálnak a szülök az az, ha hazudsz és segítenének de nem lehet rajtad mert teljesen reménytelennek fogják érezni a veled való kapcsolatot, úgy fogják érezni, hogy te veled nem tud szót érteni nem vagy hozzá

tartozó, persze nem tinédzser korodban.

Aztán van olyan utálat is inkább a nőkben, hogy lányt akarnak de fiú születik és hát ebből következik az utálat, ez elég kellemetlen, szerencsére ritka mert megszereti az anyuka a gyerekét, de azért szerintem mindenkinek van egy olyan ismerősé aki +35 éves és tud ilyen barátjáról, ennél fiatalabb korban még nem nagyon találkoznak az emberek ezzel a jelenséggel.

Ez a ritka jelenség akkor derül ki amikor felnőt fejjel visszanézitek a babás, gyerekkorban készült képeket és látod, hogy fiú létedre, rózsaszínben/ lányos ruhában vagy, ... de nem egy képen és a farsangiképeken, hanem teljesen hétköznapi alkalommal, pld mikor a kiscicát, kutyust próbálod jól megtanulni simogatni, etetni.

Őszinte leszek: megbántam.

Ma kéne újrakezdeni, hát egy se lenne. Baromi nehéz és hálátlan feladat anyának lenni. De egyedülálló anyának lenni még nehezebb.

Hiába teszed ki a lelked, csak azt vágják a fejedhez, ami nincs.

Szeretem őket, nem adnám semmiért, de nélkülük könnyebb lenne. Írhatom, hogy életem értelmei. Hiszen reggeltől estig értük dolgozok, hogy legyen meg a szükséges. De ez élet?

Cserébe lehet harcolni két kamasszal. Értem én, hogy leválnak, felnőnek.

Aztán kirepülnek és kapsz évi egy úzenetet karácsonyra.

Nekem csak ovis és totyogó van. Amikor kettőt nem tudok lépni tőlük, se egy gondolatot végiggondolni, mert vagy vonyítanak, vagy útban vannak, és megb... az ideg, akkor vannak olyan pillanatnyi gondolataim, hogy minek kellett ez nekem. De ezt nem mondom nekik. Olyanokat sajnos dühömben igen, hogy az agyamra mennek, és miért nem hagynak már végre békén. Aztán 20 perc múlva, mikor épp nem csinálnak ki aktívan, ők a mindeneim, és könnybe lábad a szemem, ha csak leejtik a fagyijukat és legörbül a szájuk.

Ha a kamaszként csesznének fel, nyilván más jellegű dolgokkal, szerintem akkor is ez lenne a dinamika. Dühömben azt gondolnám, megvert a sors ezzel a rohadék kis gyökérrel, aztán ugyanúgy erőn felül ugranék, ha kell, csak hogy boldog legyen.