Tényleg én vagyok a bunkó ha a folyamatos elhanyagolás miatt teljesen elhidegültem a szüleimtől?

Amióta az eszemet tudom apámnak nem volt rám ideje, a kezdetekben még talán úgy ahogy de mostanra már olyan mértékűre csökkent ez, hogy pár havonta áll velem szóba. Még a páromról se tud semmit, meg úgy általánosságban rólam/ az életemről... Anyámmal régen még jó volt a kapcsolatom, viszont kamaszkoromra vele is elkezdett romlani, egyre többet ignorált merthogy dolgozik, nem ér rá, most ezt csinálja, most azt. Először nagyon fájt, de az utóbbi időben olyan, mintha kihalt volna belőlem az érdeklődés. Szinte nincsenek közös témák, mert már semmit nem akarok mesélni nekik, úgy érzem hogy egyrészt úgysem érdekelné őket, másrészt semmit nem tudunk egymásról. Bármennyire is gonoszság ezt leírni, de olyan mintha elengedtem volna őket és lassan kitörlődtek volna a szívemből, mintha idegenek lennének. Mikor anyámnak felhoztam ezt, azt mondta, hogy ők kidolgozzák a belüket, meghalni sincs idejük, és majd ha nem lesznek akkor meg fogom bánni hogy ezt sem értékeltem. Mikor valaki mással beszélgettem hasonló témában, ő meg hozzám vágta hogy fogalmam sincs milyen, mikor valaki elfoglalt. Egyébként mikor nagy ritkán méltóztatnak időt szakítani rám akkor teljes családi idill van, szóval elgondolkodtam, hogy lehet, csak nekem túl magasak az igényeim, és igazából én vagyok itt a f*sz...