Jogos hogy apum nem vesz autót nekem?

13.

Huszonkét éves a kocsim. Igen kellett rá költeni, kicserélni benne ezt-azt, de tökéletesen megy! De örülök, hogy sokan úgy tudják cserélgetni az új kocsikat, mint más a bugyiját, viszont a magyar átlag NEM ÍGY ÉL. Nincs pénzünk minden hónapban, vagy akár évente pénzünk kocsit venni.

Jaj meg ne haljál autó nélkül…

23 éve (eddig tudtál létezni tömegközlekedéssel?) eltartja a pcsádat, mutatóban dolgozgattál valamit, de inkább azt sem, anyu-apu fizetett mindent neked, beleértve az eddigi extráidat is, az írásból érezhetően nem is alacsony színvonalon, de persze neked még több kell. Hát szépen tessék életedben először megdolgozni egy nagyobb vágyért!

A barátnője mellesleg a társa, akit nem kell eltartania, vélhetően a háztartást is ketten viszik (még ha ezt nem is kötik az orrodra), nem úgy, mint te, aki csak elvan. Ami önmagában nem lenne baj, de az már igen, hogy még neked van nagy arcod.

Amúgy nem értem, miért kellene megvennie apukának a kocsit, csak mert telik rá. Attól még lehet, hogy úgy gondolja, itt az ideje, hogy a gyereke így 23 évesen maga is megdolgozzon lassan valamiért, belecsöppenjen a felnőtt életbe, rájöjjön a spórolás, erőfeszítés valóságára.

Ez is hozzátartozik az élethez, nem is kell mindent a gyerek feneke alá tenni, akkor sem, ha telik rá.

Annak idején, amikor én voltam huszonéves, nagyon rá voltam gerjedre egy autómárkára. Nem éppen olcsó és nem éppen átlagosra. Annyira vágytam a témát, hogy azzal keltem, azzal feküdtem. Jól szituált család voltunk, saját vállalkozással, kertvároti élettel, stb. Én elkezdtem gyűjteni a pénzt, lapátoltam össze a bankókat, ahogy tudtam, de hát a kiszemelt autó nagyon drága volt. Kb a 10%-át gyűjtöttem össze, amikor jött egy olyan, véletlennek látszó üzleti tranzakció a cégünkben, ami spontán, váratlanul szinte fillérre annyi bevételt hozott, mint a kiszemelt autó ára. Ez használt autó volt, de akkortájt mondjuk egy másfél szobás panellakás ára volt. (25-30 éves a sztori amúgy, mások voltak az árarányok) Namost apám belement, hogy a nem várt, talált pénzből megvegyük nekem az igencsak különc autót, és én olyan örömmel adtam neki oda a kb 105-nyi összespórolt pénzemet. Azért a pénzért is lehetett már olyan kocsit venni, ami A-ból B-be elvisz, de hát a kinézett autó, a kedvenc márkám az más volt :)

Hálistennek apám megértő volt, a jóisten besegített, az én kis összerakott pénzem nem is kellett volna hozzá, de mondom, olyan örömmel "adtam bele" kis önrészként. Így teljesen etikusan lezajlott az akció: apámnak belefért, megtehette, én is éreztem a dolog súlyát, ami tőlem tellett, megtettem és ez az egész így nagy örömmel töltött el. Ekkor 25 voltam amúgy. Az az autóm megvolt utána 6 évig, majd sikerült ugyanabban a márkában feljebb lépni. Ma már 51 éves vagyok, sajnos a szüleim nem élnek már régen, de szívesen gondolok erre vissza. Azóta egészen komoly szinten, magam vettem magamnak ugyancsak abból a márkából, csodálatosan szép és jó példányt és rettenetesen örülök neki.

Ezt a sztorit csak azért írtam le, mert van benne szó autóra vágyakozásról, a vágyott autóhoz való mély, érzelmi kötődésről, a dolgok megbecsülés, megdolgozni valamiért úgy, hogy a szülő is segít, de mégsem kellett teljesen "ölembe pottyantnak" érezni. Ugyanakkor apám részéről ez hatalmas gesztus volt annak idején. Így is lehet. Természetesen azt is megértem, amikor valaki azt vallja, hogy az ifjú dolgozzon meg érte az utolsó fillérig, ez sem ördögtől való. A kérdezői sztoriban nekem inkább a "mostohaanya" azaz apuka cicababájának a manipulatív hozzáállása nem szimpatikus.

"Ötös miért mondasz hülyeséget? Most vettem egy használt autót 700 ezerért, semmi baja nincsen."

Majd lesz! :-)