Gyerekkori molesztálást feldolgozni pszichológus nélkül - mit tehetek, hogy meggyógyitsam a lelkemet?
Beszélgetnem kell hasonló dolgokat átélt emberekkel, hallanom kell a tapasztalataikat, hogy feldolgozzam magamban, ami gyerekkoromban történt velem.
A huszas éveim végén "jutott el", hogy valami nem volt rendben régen azzal, ahogy apukám viselkedett velem. Az, hogy ezt ilyen későn realizáltam, azzal van összekötve, hogy mindig is olyan gyerek voltam, aki nem mert feleselni, nem mert magáért kiállni, nem mert másokkal beszélgetni. Barátaim ugyan voltak, oviban, általános iskolában és később is, de minél idősebb lettem, annál nehezebben alakitottam ki kapcsolatokat emberekkel. A felnőttek pedig mindig erős autoritásként szerepeltek a szememben.
Ami jellemző volt rám gyerekkoromban, az az, hogy ha valamiért rám szóltak, elfogadtam, hallgattam, még ha nem is én voltam az "elkövető". Valahogy nem voltam képes kifejezni a szükségleteimet, megvédeni magam vagy kérni valamit, amire szükségem volt. Igazából bábuként éltem.
Első molesztálós emlékem kb 8 évesen az volt, hogy apám aznap éjjel elvileg nem volt otthon, mert egy lagziban zenélt. De arra ébredtem, hogy bejött éjjel a szobámba, leült mellém és simogatni kezdte a melleimet. Erre nem mertem megmozdulni, féltem. Aztán lefelé csúszott a keze, a pizsamanadrágom gumirozott részénél tartott, mikor úgy tettem, mintha ébredeznék és oldalra fordultam. Felállt és elment. Nem tudtam visszaaludni. Lementem anyukámhoz a nappaliba, ő mindig ott aludt és várta, hogy apu hazaérjen. Felkeltettem, rémálmokra panaszkodtam, majd kérdeztem, apu otthon van-e már. Azt mondta, még nem jött meg. Akkor teljesen összezavarodtam, azt hittem, megőrültem, és tényleg csak álmodtam. Pedig valószinűleg apu megjött, megtörtént, amit fentebb irtam, csak közben anyum mélyen aludt a nappaliban és arról sem tudott, hogy apu otthon van. Na de innentől kezdve már magamnak sem hittem 100%-ban, haragudtam magamra, hogy képzelődtem. Elkezdtem gondolkodni azon, hogy szellem látogatott meg...
Aztán 10 éves voltam, mikor apám részegen jött haza (nem ivott, de volt 1-2 alkalom, mikor barátaival kicsit túllőttek a célon, viszont nem volt agressziv, jó kedve volt az italtól és aztán nyugisan elaludt). Anyuval beszélgettek, apu ült a fotelben, anyu az asztali PC-n kártyázott. Apu az ölébe fektetett, benyúlt a pizsamafelsőm alá és a két mellem között cirógatta a bőrömet. Ez nem volt kellemes, de amint irtam, én nem mertem sosem szólni, ha valami nem tetszett. De még nem is lépett át egy általam elképzelt határt, mert még csak akkor kezdett el növekedni a mellem és arra gondoltam, nem azért nyúlkál, hanem csak kedvesen simogat, bár közben éreztem,. hogy nem teljesen oké a dolog. Csak közben ott volt anyu is, és ha ezt csinálja anyu mellett (ugyan ő háttal volt nekünk), akkor biztosan nem rosszból csinálja.
13 évesen üdülni voltunk, apu, 9 éves öcsém és én. Zuhanyozás után szégyellve öltöztem a közös szobánkban. Apu kérdezte, miért szégyenkezem, hisz család vagyunk. Nem mondtam semmit, csak pirultam. Beültetett az ölébe, levette a törölközőt a meztelen felsőtestemről, és arról beszélt, hogy nem kell szégyellnem a növekvő melleimet. Aztán felöltöztem. Kinos volt, egyáltalán nem éreztem, hogy ez oké, de nem csinált semmit, nem ért hozzám.
17 éves voltam, mikor elvitt magával egy fotókiállitásra - fotózás szakkörre járt akkoriban, nagyon szép képeket készitett. Hazatérve azt mondta, a következő témájuk az akt lesz, szeretne engem fotózni - arc nélkül. Belementem, mert nem tudtam nemet mondani, igazából meg sem fordult a fejemben, hogy nemet mondjak, mert én olyasmihez nem voltam hozzászokva. Nem is emlékszem, mire gondoltam, vagy egyáltalán átfutott-e a fejemen, hogy ez nem oké, ezt nem szabad. Megkért, akkor csinálni kell... Anyám a konyhában főzött, közben apám engem fotózott az emeleti hálószobában. Szerintem anyám tudott róla, úgy emlékszem, hogy megbeszélték. Hogy anyámnak ez oké volt, azt mai napig nem tudom magamban hova tenni - hogy ennyire megbizott-e apámban vagy ő sem tiszta pszichikailag... bár soha semmi jelét nem vettem rajta észre semmi ferde hajlamnak. Csak ez...hogy engedte... Igaz, hogy apám tényleg rengeteget és profin fotózott, de akkor is...nem volt anyának furcsa?! Mindegy...
Elkészültek a képek, visszafogottak voltak, szépek, de számomra gusztustalanok. Nem tudom, hova lettek, hol lehetnek most...
Egyszer még apám kivitt engem az erdő szélére egy mezőre, hasonló fotózásra a mezei virágok lágy ölén. Ott már féltem, már túl gyanús volt, de a kisebbik, 5 éves öcsém is velünk volt, igy az kicsit nyugtatott, hogy nem vagyok egyedül.
A 2 fotózás között még volt egy alkalom, amikor hátfájós lány révén, apám felajánlotta, hogy megmasszirozza a vállamat. Máskor is megtette, ha megkértem, ruhában, a nappaliban ülve, tévézve. Ezúttal felajánlotta, hogy az egész hátamat megmasszirozza. A "nem"-et nem ismertem. "Jó", mondtam. De akkor le kell feküdni valahova. Anyám akkor is a konyhában sürgött-forgott. Erről szerintem nem is tudott. Felmentünk az emeleti hálóba, mert nem lehet a kemény földön feküdni, jobb az ágy. Lefeküdtem, apám a combom felé térdelt (ült) és úgy masszirozta a meztelen hátamat. Lejjebb húzta a nadrágomat és bugyimat, azért ("azért"), hogy a derekamat is masszirozhassa. Egyre hangosabban lihegett, mintha elfáradna a masszirozásban, legalábbis erre fogtam, mert nem nyúlt tilos helyre és nem éreztem semmi "gyanúsat", de akkor is bizarr volt a helyzet és kellemetlenül éreztem magam.
Ezekre a dolgokra emlékszem... Hihetetlen, miket éltem át, s mégis a mai napig teljesen jó kapcsolatban vagyok a szüleimmel. Találkozunk, beszélgetünk, segitünk egymásnak, együtt kirándulunk. Hogyan lehetséges ez?! Hogy létezik, hogy gyerekként és tinédzserként nem szólaltam meg, nem védtem meg magam, nem kérdeztem rá anyunál, hogy szerinte normális-e, ami velem történik?! Én tudom a választ...
Sok élményben volt részem gyerekként, szeretetet, törtődést kaptam, gondoskodtak rólam és az öcséimről, összetartó család voltunk és vagyunk. Nem voltak agressziv szüleim, minimális esetben kaptam ki, olyankor is inkább egy-egy pofont anyutól. A baj máshol volt: apám apja. Apai nagyapám agressziv, rossz természet volt, apám sokat szenvedett gyerekkorában, a lelki terror, lealázás felnőtt korában is folytatódott. Egymás szomszédságában laktunk: szüleim napi szinten kommunikáltak nagyapával. Apám sosem volt elég jó, sosem volt elég ügyes. Nagyapám akart mindig mindent irányitani, mindig a legokosabb lenni. A szüleim ettől idegileg ki voltak készülve. Egymással sem amiatt veszekedtek, mert nem voltak jó házastársak, hanem mert olyan volt a légkör, hogy mindenki sik ideg volt. Ebben éltem én is, ebben növekedtem. Full time gyomoridegben. És nem akartam én lenni az, aki mindez mellé még pluszba idegesiti a szüleit – ezért voltam és maradtam mai napig olyan csendes, „jólnevelt“ gyerek, aki mindig szót fogad. Öcséim dettó. Megszoktam, hogy hallgassak, hogy igeneljek, elfogadjak, szót fogadjak, engedelmeskedjek. Ezért nem szólaltam fel magamért. Ezért nem mertem „problémát“ szitani azzal, hogy nevén nevezem a problémát. Mert nem akartam még több rosszat.
Mellette pedig, bár igy olvasva egy-az-egyben szexuális abúzusnak minősithető szinte minden, ami történt, ott akkor, azokban a helyzetekben az én képzeletbeli határom nem volt átlépve. Én úgy fogtam fel, ez még nem az, ez még mindig nem 100% molesztálás. Igy én magam felmentettem apámat a saját vádjaim alól. Azt a 8 évesen éjjel simogatós esetet is csak felnőtt fejjel idéztem vissza, csak akkor kezdtem emlékezni, addig az agyam kizárta a gondolataimból. Érdekes, hogy amikor férjhez mentem, elköltöztem, felfedeztem, hogy érdekes módon nyugodtan alszom éjjel, még akkor is, ha a férjem fel-le mászkál a szobában. magamban nevetve jegyeztem meg, hogy gyermek- és fiatal koromban a legapróbb neszre is képes voltam felébredni, sőt, elég volt, ha valaki csak megfogta kintről a szobám ajtajának kilincsét, én már ébren voltam. És egyszercsak leesett a tantusz. Jesszusom...én nem azért alszom jobban, mert „öregebb lettem“, hanem azért, mert már nincs mitől félnem! Az agyam felfogta, hogy most már a férjem mellett biztonságban vagyok! És valószinüleg a hosszú éveken keresztül azért ébredtem fel minden neszre, mert az agyam tudta, hogy vigyáznom kell, résen kell lennem, még ha alszom is, hogy megvédhessem magam, ha valaki bejön a szobámba! Szüleim mindig is ellenőriztek, mikor éjjel aludni mentek, hogy be vagyunk-e takarózva az öcséimmel (ők másik szobában aludtak). Emlékszem, hogy én mindig felébredtem még mikor le sem nyomták a kilincset és meg is szólaltam, hogy be vagyok takarva. Csak felnőtt fejjel fogtam fel, hogy ezzel védekeztem, hogy ha apám nyit be, tudja, hogy ébren vagyok és ne közelitsen.
Számon kérni nem lennék képes, tönkretennék vele mindent. Ha akkor nem szóltam, nem utasitottam vissza, amikor lehetett volna, kellett volna, akkor most már feleslegesen bolygatnám a múltat. Amikor szüleimmel vagyok, teljesen normális családként tudunk működni, nem gondolok ezekre a rossz dolgokra. A szexuális életemre viszont hatással volt.
Igaz, hogy már igy is regényt irtam, de a saját lelkem megnyugtatására ezt is kiirom magamból. Ovis koromban többször volt olyan gondolatom, hogy ha találnék egy kisbabát, hazavinném, beraknám a kádba és megpróbálnám vizbe folytani. Az oviban nem tudtam aludni, mindig próbáltam magam önkielégiteni, amit az óvónénik persze nem engedtek. Csigákat, gilisztákat, rovarokat gyilkolásztam, nagyim kacsái között volt egy gyenge: abban éltem ki magam, hogy a kis ketrecükben terelgettem fel-le az egészséges kacsákat, hogy tapossák össze a gyengét... 5 évesen olyan gondolataim voltak, hogy elalvás előtt történeteket szőttem a fejemben, hogyan rabolnak el gonosz bácsik, elvisznek magukkal, megkötöznek, bántanak... ez felizgatott. Hogy honnan is jönnek ilyen gondolatok egy 5 évesnél, el nem tudom képzelni (durva filmeket sosem engedtek nézni a szüleim). Később is hasonló gondolatok izgattak, főleg elalváskor, szexuális izgalomba jöttem attól, hogy elképzeltem, elrabolnak és megerőszakolnak. Különböző felnőtt nő/férfi családtagjaimmal képzeltem el, ahogyan szexuálisan zaklatnak engem. Mindig ez volt a témája a szexuális képzelgéseimnek: az erőszak, a fájdalom, a kiszolgáltatottság. Ettől viszont aztán még szarabb embernek éreztem magam. Amúgy is nagyon rossz véleménnyel voltam magamról: csúnya vagyok, buta vagyok, nem érdeklek senkit, a barátaimat sem...
Az első fiúm 19 évesen volt, ő érzelmileg távolságot tartott tőlem, szakitáskor meg is mondta, hogy neki csak a szex kellett. Ez eléggé összetört lelkileg. Vele szex közben nem éreztem semmit. Komolyan olyan voltam, mint egy gumibaba, teljesen disszociáltam, de nem is tűnt fel nekem, hogy ez nem normális és nem igy kellene lennie egy egészséges kapcsolatban. Úgy éreztem, egy dolgom van: eleget tenni a kivánságainak. Abban az időben bulimiás is voltam, 3 hosszú éven keresztül.
Később összejöttem a mostani férjemmel, aki jó ember. Gondoskodó, kedves, figyelmes, jó férj és apa, van egy erős értékrendje, intelligens. Eleinte szenvedtem a szextől. Kivántam, megvolt, de aztán napokig gusztustalannak, mocskosnak, r*bancnak éreztem magam, azért, mert élveztem az együttlétet. De igazán nem tudtam odaadni magam. Lelkileg nem volt átélve. Mindenről képesek vagyunk beszélgetni a férjemmel, de a szex nálam mai napig tabu. Nem tudok beszélni róla, nem tudom elmondani, mit érzek, mit szeretek, mire vágyom. Mivel én igy viselkedek, ezért ő sem próbálkozik felhozni a témát. Ettől függetlenül szerencsére lelkileg közel állunk egymáshoz és szavak nélkül próbálunk haladni a dologban. Sokat olvastam, sokat gondolkodtam, poróbálom magam lelkileg felszabaditani a múltamtól, és oda jutottam, hogy el tudom magam engedni, jól érzem magam, mindent szeretek, ami történik köztünk, szeretek adni é snem hiányzik semmi. De jó lenne lépni egyet és beszélgetni, csak annyira szégyellek... szégyellem a gondolataimat, nem tudom nevén nevezni a dolgokat, nem tudok kérdezni. Próbáltam már, erőltettem magamra, de nem volt jó, nem léptem tovább. A rossz emlékeimről, a mocskos fantáziámról nem beszéltem és nem is fogok. „Nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek“ alapon leirtam ide. Ha valaki hozzá tud szólni értelmes gondolatokkal, vagy megélt hasonlót, szivesen beszélgetek... Több olyan vallomást olvastam már, amivel azonosulni tudtam. Ugyanazt éltem át felnőttként párkapcsolatokban, mint az emberek, akik leirták... Ami megijeszt és amiért tovább szeretném boncolni a témát, az az, hogy a legelső emlékem 8 éves koromból van, viszont erős a gyanúm, hogy előtte nagyon sok olyan dolog történhetett velem, amit az agyam elfelejtett. Olvastam, hogy akik kisgyermekkorban átéltek komolyabb abúzust (pl. nemi szervüket simogatta a felnőtt vagy a saját nemi szervét mutogatta a gyermeknek), azok disszociáltak és csak pszichoterápia által idézték fel ezeket az emlékeket. Viszont ugyanolyan viselkedési formákat és pszichikai problémákat produkáltak felnőttként, társas kapcsolatban, mint én. Szeretem apámat. Ő is szeret engem, kedves velem, mindig is gondoskodott rólam, segitett mindenben, támogatott, mai napig gondoskodik rólam, pedig már 10 éve élek boldog házasságban. Az öcséimet is nevelgeti (még otthon laknak). Anyukámmal boldog házasságban élnek. Ezért érthetetlen, amiket tett (szerintem az gyerekkori traumáinak is az eredménye a ferde hajlama). És ezért nem akarom szembesiteni az emlékeimmel (pedig sok pszichológus ezt ajánlja). El tudok vonatkoztatni - ha vele vagyok, soha nem jut eszembe az, amit velem tett. Olyankor jut eszembe, amikor választ keresek magamban arra, miért érzem megint senkinek magam, miért vagyok megint önbizalomhiányos, miért nem tudom kifejezni a vágyaimat... Mivel pszichológushoz nem szeretnék elmenni és a férjemnek (és másnak sem) semmiképpen nem szeretnék beszélni arról, amik velem történtek, egyedül próbálom elemezni a dolgokat, előhozni az emlékeket, rendbe tenni magamat lelkileg – és ehhez történetekre, beszélgetésre van szükségem. Hátha választ találok kérdésekre, hátha előjön egy-két gondosan rejtett emlék. Érezni akarom, hogy nem vagyok egyedül, más is szenvedett gyerekként, más is átélt molesztálást – és a lényeg: más is kilábalt belőle. A kérdésem: hogyan? Konkrétan mi segitett?
Pszichológus miért nem jöhet szóba? Ez olyan, mint dubajos aranka fogorvos tagadása.
Sajnálom,ami veled történt, de itt nagyon nem kéne megkerülni a pszichológust, ha csak nem kijelentetted, hogy nem akarsz gyereket, mert addig csak magaddal szúrsz ki.
Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2024, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!