Gyerekként hogyan dolgozzátok fel azt, hogy a szüleitek hangosan veszekednek egymással?

Nekem a nagymamám és az apám állandóan veszekedtek, főleg éjszaka. Anyám éjszakásként dolgozott, apu le volt százalékolva a szivével. A nagymamám volt igen agressziv, mert az övé volt két ház is, amelyikben laktunk és amelyikben a nagybátyámék laktak. Apu szeretett volna külön költözni, anyu ragaszkodott a mamájához. Ez így ment tizenhárom éves koromig, míg apu hirtelen meg nem halt, aztán öt év múlva a nagymama is. Rongálták az idegeimet évekig. Aztán sokkal később megszabadultam attól a rossz háztól, bár nem sokat kaptam érte. Rossz emlékekkel együtt az új tulajdonos lebontatta.

Nálunk nem pont így volt, de állandó volt a veszekedés. Megszoktam, más választásom nem volt. Azért nem lettem lelki nyomorék, de elég nyomasztó emlék, és szerintem sokkal fontosabb is nekem felnőttként a csend és nyugalom, hálásabb vagyok érte.

Sehogy. 10 évesen nem sokat értettem belőle, csak zavart, utána meg ott volt a saját serdülőkorom, magánéletem, tanulmányaim, felnőttkorom, munkám, életem (29 vagyok), hogy pont nem érdekel, gyerekként hogy ölte egymást anyám és apám.

2. Én már benne vagyok a korban, de ma is jobban szeretem a csendet és nyugalmat, mint bármi mást. SZerencsére a harmadik házastárs hasonlóan gondolkodik, mi soha nem veszekszünk.

Miért, fel lehet dolgozni?

#6 Pszichológus professzor mondta, hogy egészséges (fontos kulcsszó, hogy egészséges) felnőtt ember saját életének akármilyen problémáját, kudarcát már nem fogja a szüleire, ha meg valahogy nem halad, akkor elmegy terápiára, a saját maga érdekében. Tehát igen, olyan értelemben fel lehet és fel is kell dolgozni, hogy az életedben semmire, sem munkádban, sem magánéletedben nem hivatkozhatsz a szüleid gyerekkorodban történt veszekedéseire, amikor veled valami gond van, mert ez a felelősség alól kibújás. Nyilván ennek is fokozatai vannak, más az, hogy néha eszedbe jut, meg más az (és az már nem egészséges), ha mondjuk a mindennapokban nyomasztanak az emlékek (alapból, hogy jönnek elő a mindennapokban ilyen emlékek), vagy emiatt félsz a kapcsolatoktól, vagy lásd #5-ös válaszát, ő erre fogja, hogy nem vállalt gyereket, pedig gyereket nem a szüleink kedvéért/ellenére vállalunk/nem vállalunk, hanem a párunkkal hozott döntés eredményeképp, elég ócska dolog a szüleinkre fogni azt, hogy a párja nem akarta, vagy ő nem akarta, csak hárítja a valós indokot.

NEM, nem lehet, hogy éjjel mindig ez ment. Sokan emiatt lettek sérült felnőttek. Mégis, mitől lehetne a vegetativ neurózis 11 évesen?! Van, aki a szülei, van akinek a nagypapa vagy nagymama, van, akinek a nevelőszülők tették pokollá az életét. De aki felülemelkedett az egészen, azok szerencsések.

Nem tudom, hogy lehet ezt feldolgozni. Van egy rokonunk, akik állandóan ölik egymást, soha nem ordítanak, halkan beszélnek, de olyan szavakkal és olyan stílusban, hogy bár már középkorú felnőtt vagyok, ha náluk vagyok, pár perc után fizikailag rosszul érzem magam. El nem tudom képzelni, mit élhet át, aki ebben nő fel. A gyerekük sem véletlenül apja korabeli pasikkal kezd. Persze, hogy apakomplexusa van.

#9 Nem, az apakomplexust nem ez okozza. Ez azt okozza, hogy a saját kapcsolataiban sem a harmóniát keresi, hanem a drámát, akkor érzi a "szerelmet", ha "pezseg" a se veled, se nélküled. De amint kristályosodik, hogy hanyadik kapcsolata zajlott le ugyanúgy, talán van egy mintája, vagy éppen mindenkit egy mintára képes faragni maga mellett, ami nem kompatibilis a jövőbeli terveivel (mert erre nyilván nem lehet - jobb esetben - családot alapozni), akkor elgondolkodik, és akár magában, akár szakember segítségével feldolgozza, aztán remélhetőleg alkalmas lesz a boldogságra.