Hogyan lehet fölismerni, hogy a szüleid bántalmazóak feléd?

Leginkább arról, ha bántalmaznak. Pl ha rendszeresen jól megvernek, az attól még bántalmazás, hogy esetleg más szülők is vannak, akik így tesznek.

És igen, szóbeli bántalmazás is bántalmazás. Ha folyamatosan lehúznak, megaláznak, stb, az is az.

Nagyon egyszerű, mégis sokan hazudnak maguknak azzal, hogy a másik biztosan nem úgy gondolta.

Úgy lehet felismerni, hogy a szeretet nem fáj. A szeretet csak van. Nincsenek formái.

Ha bármilyen kapcsolatban felmerül a következő három dolog, amit érzel: bűntudat, szégyenérzet, lelkiismeretfurdalás, ott a kapcsolat bántalmazó.

Véleményem szerint arról lehet felismerni, hogy félsz tőlük. Utólag rájöttem, hogy nem normális dolog félni a családtagjaidtól.

Én egy borzalmas veszekedés miatt elköltöztem otthonról a barátomhoz és az anyukájához, és az ottani légkör nagyon kontrasztos volt számomra, a te tapasztalatodhoz hasonlóan. Természetesen ott is volt veszekedés, de valahogy egész más mederben zajlottak.

Aztán valahogy rátaláltam Susan Forward Mérgező szülők c. könyvére. Mondanom sem kell, hogy szinte mindenben anyukámra ismertem. Aztán nagyjából félretettem a témát évekre, míg egy másik probléma miatt pszichológushoz fordultam. Egymás után két pszichológus is azt mondta, hogy anyukám bántalmazott, pedig igyekeztem nekik tárgyilagosan és objektíven elmondani, hogy mik történtek otthon. Elkezdtem boncolgatni az emlékeimet és egyre inkább éreztem, hogy nem normális, ahogy anyukám bánt velem. Egyre pontosabban meg tudtam fogalmazni, hogy milyen érzéseim voltak akkoriban.

Szóval a saját tapasztalataim alapján:

1. Ha valaki fél a szüleitől, kezdjen el gyanakodni. Esetleg érdemes azon is elgondolkodni, hogy bánna-e úgy a gyerekével, ahogy ővele bánnak otthon. Olvasson a témában nézzen youtube videókat. Itt most nyilván nem arról van szó, hogy anya egy délutánra elvette az Iphone-omat, hanem használna-e olyan szavakat a gyerekére, emelne-e úgy kezet rá, stb.

2. Ha azok alátámasztják a tapasztalatait, akkor szerintem muszáj elmenni pszichológushoz. Ezeket a legtöbben egyedül nem képesek feldolgozni. Egy laikus ember sose fogja úgy megérteni, hogy téged folyamatosan bántottak otthon. Más dimenzióban él.

3. Ennek ellenére keressen barátokat, társat, támaszt, még ha azok csak átmenetiek is. Ha másokkal is körülveszi magát, érdemes megfigyelni, mennyire másképp viselkednek a többiek, mint az otthoniak. Azért mondom, hogy ezek talán átmenetiek, mert ilyenkor még a sérülés és az önismeret hiánya miatt könnyű melléválasztani. Az emberek elfejlődhetnek egymástól.

A pszichológus választással óvatosan. Vannak rettentő érzéketlenek, illetve előfordul, hogy egyszerűen nem hangolódik rád. Ezt egy bántalmazott személy nehezen ismeri fel, mert az az alapfeltevése mindig, hogy vele van baj. Megintcsak: ha félsz a pszichológusodtól, gyanakodj.

Iszonyú nehéz, de meg kell tanulni felismerni az érzéseidet. Egy bántalmazott személynek ezzel is gyakran vannak nehézségei. Meg kell nevezni, meg kell tudni mondani, hogy mitől van az az érzés. Nem baj, ha van kellemetlen érzés, csak tisztában kell lenni vele.

Jaj még egy eszembejutott a 2. válasz alapján. Gyanakvásra ad okot a rágódás, azaz a rumináció is. Ha napokig/órákig képes vagy visszatekerni az eseményeket, és a fejedben bírósági tárgyalások zajlanak, hogy én voltam a szemét vagy ő, akkor valószínűleg bántalmazás van a háttérben.

Egy nem bántalmazó kapcsolatban meg tudod beszélni a másikkal a problémád és nem kell napokig rágódni rajta.

Kérdező, ugyanez volt otthon nálam is. Annyi szerencsével, hogy Bihari Viki szavaival "leadtak a szervizbe", vagyis szakemberhez azért vittek, de azt is az orrom alá dörgölték, mintha én zsaroltam volna meg őket, hogy csináljanak meg, vagy én ölöm meg őket.

A "szerviz" miatt hamar rájöttem, hogy anyagilag lehet, jobb életem van, mint a kortársaimank, de attól még bántalmazásban nőttem fel.

Az első pont a kettős mérce volt. Rám vonatkozva elhangzott, hogy olyan nincs, hogy verbális bántalmazás. De ha csak század olyan stílust megütöttem az ő aranyalvázú kedvenc rokongyerekkel szemben, én voltam a szaros seggű.

A második a bántó stílus a szülőtől, és megpróbáltam jelezni mindenhogyan, hogy ezen legyen szíves moderálni magát, de még én lettem leqrva... Olyan stílust kell itt elképzelni, hogy a Mónika show-s szökevényeknek hozzá kellett volna járniuk továbbképzésre szardobálásból. Csak ha a saját szülődtől kapod, baromira nem röhögsz rajta.

A harmadik az állandó rivalizálás, hogy bezzeg én nem voltam x kg y évesen, vagy az én koromban nem pasiztam, hanem tanultam. Ja, olyan eminens is volt...

A negyedik a kontroll mánia, hogy szarik bele a privát szférába, rendre beletapos egy disznószaros gumicsizmával...

Ötödik a gázlángozás, hogy dehát nem így mondtam, nem ez történt, stb.

A hatodik, hogy minden szarért üvöltözni kell, kb. azon, hogy a lábas füle nem úgy áll...

Hogy szorongsz a közelükben.

Nálunk "csak" szóbeli bántalmazás ment, gyakorlatilag még haza sem értem, már görcsben állt a gyomrom, hogy ma épp miért kapok?

Amíg otthon éltem, folyamatosan, mert sohasem tudhattam, mi lesz a baj, mi nem tetszik, milyen "hangulat" fogad. Oldott vagy éppen fagyos tüntető csend - és utóbbiból volt 98%-ban. Ok: mi nem?

- bármi szrság volt a melóhelyen, vagy pl xy nem úgy szólt hozzá, ahogy ő elvárta, legyen szó munkatársról, férjről vagy akár a kistesómról rögtön ment a passzív-agresszív tüntető hallgatás.

- üvöltés. Bármin és mindenért, ha valami nem úgy van, ahogyan ő elképzeli.

- nulla privát szféra: nem telt el nap, hogy ne turkált volna a cuccaink között

- irreális elvárások, aztán az orrod alá dörgölés, vagy a segítség teljes megtagadása, aztán a hiszti, hogy mi nem csinálunk semmit (ha próbáltunk, akkor ránk förmedt, hogy "majd én te menj innen")

stb.

Kisgyerekkoromba a fakanállal vert, olyan 5-6 éves lehettem. Nem tudom miért csak úgy hogy le vezesse az idegességét.

Később egyszerűen lesz#rt, nem foglalkozott velem. Minden fontosabb volt mindig. Amikor gimnáziumba jártam a becses munkáján kivűl nem létezett semmi más, kb. úgy nőttem fel hogy soha nem számíthattam senkire. Magam jártam nyolcadikos koromban középiskolákat nézni, mert erre anyámnak nem volt kapacitása soha.

Állandóan ordított velem, minden meg volt tiltva az életemben amit csak ember elképzelhet. Minidg azt hallottam hogy mit akarok én/takarítónő se lesz belőlem/ a szomszéd gyereke jobb.

Most már 30 éves koromba nagy ívbe lesz#rom, igaz nagyon erősödik az utóbbi időben de nem érdekel. Ha lesz egyszer egy gyerekem a szöges ellentéte leszek, volt egy ismerősünk aki teljesen más volt mint az én anyám.

Lelkileg és fizikailag is bántalmazott egy eleten at.