Van itt olyan, akit nem ismernek a saját szülei?

Hát figyelj, nem mindenben a szülő a hibás, viszont a gyerek egy üres lap, amire a szülő azt fest, amit akar.

Egyébként engem sem ismernek a szüleim. Én sem mondok el nekik túl sok dolgot, mert már gyerekkoromban megtanultam, hogy mit érdemes és mit nem érdemes elmondanom, mire hogy reagálnak, és sok dologra rosszul reagáltak, amire más szülő pl nem úgy tenné. Emiatt nem is jó a kapcsolatunk és ezért én nem magamat hibáztatom, mert én próbáltam megbeszélni velük mindent, de nem sikerült, ők nem voltak vevőek arra, hogy belássák, hogy rosszul csináltak valamit, miközben én olyan vagyok, aki elismeri, ha tévedett.

Amikor elköltöztem otthonról, nem egyedül mentem, hanem lakótárssal. Akkor anyám azt mondta, hogy "én ismerlek téged, jobban is, mint te saját magadat, és te nem tudsz alkalmazkodni másokhoz". Ami egyáltalán nem igaz, nem is tudom, miből gondolta, nagyon jól működött az az egy év, amíg lakótárssal laktam, soha nem veszekedtünk. De olyan is volt, hogy amíg gimis voltam, fizették a BKK bérletemet, majd egyetemen elkezdtem diákmunkázni és elkértem apámtól a pénzt a bérletre és akkor leb.asztak, hogy én már dolgozom, fizessem én. Mondom oké persze ez jogos. Egy év múlva valahogy szóbajött a dolog, anyám elkezdte ecsetelni, hogy nekem hálásnak kéne lennem, mert apám ezt meg azt fizeti ÉS még a bérletemet is. Aztán full meglepődve mondtam, hogy már egy éve én fizetem, miről beszél... Apám meg így nézett hogy mi a f., ő sem tudta, hogy nem én fizetem, pedig akkor már semmi másra sem kértem pénzt, mert volt saját keresetem. Meg egyszer írt Facebookon egy kommentet a képem alá egy barátom, belsős poén volt, de bunkónak hatott olyanoknak, akik nem ismerik őt. Erre apám kérdezi, ki ez a szemét f. aki ilyeneket ír nekem. Miközben minden héten legalább egyszer mondtam, hogy XY-nal találkozom, tudnia kellett volna a nevét, már találkoztak is, de ennyire nem érdeklem, hogy számon tartsa a barátaimat.

Szerintem ezekben ők a hülyék és nem én.

Amúgy rólam is azt hiszik, hogy életképtelen vagyok. Amikor elköltöztem, azzal jöttek, hogy de én nem tudok főzni meg házimunkázni. Ja, otthon nem nagyon csináltam, de nyilván, aki külön él, mindezt megtanulja. Azért akarta apám, hogy azt tanuljam egyetemen, amiben ő is dolgozik, mert vannak kapcsolatai és majd betesz az egyik helyre dolgozni, mert magamtól úgyse találnék semmi munkát semmilyen szektorban.

Azt hiszik, hogy nekem nincsenek barátaim, pedig amíg otthon laktam, mindig tudták, hogy kikkel találkozom rendszeresen. Anyám néha mai napig kérdezgeti, hogy xy-nal jóban vagyok-e, meg tudok e vele beszélni fontos dolgokat, van-e olyan az életemben, akinek kibeszélhetem a problémáimat. 18 évesen volt egy szakításom, akkoriban 5 barátom is volt, akiknek rendszeresen kibeszélhettem a bánatomat, segítettek nagyon sokat. Évekkel később, már 22 voltam, amikor a nővérem megkérdezte, hogy amúgy pontosan miért is szakítottunk? Amikor elmondtam, akkor elkezdtem sírni, mondtam is, hogy nem tudom, miért sírok így 4 évvel később. Azt mondta, hogy azért, mert végre beszélek róla. Mi van? :D Fél évig beszéltem róla 5 különböző emberrel, de nem nézik ki belőlem, hogy én bárkit is érdeklek annyira, hogy meghallgasson.