Mennyire vehetem komolyan a békülési szándékot a szüleim részéről a "kitagadás" után? A helyemben hogy állnátok ehhez?

Tettem valamit, ami kiderült, nekik pedig nem tetszett. Kezdődött az érzelmi zsarolás, hogy fejezzem be, mondjam, hogy megbántam és kérjek bocsánatot, akkor minden el lesz felejtve.

Nem egy óvodás gyerek vagyok, akit így kéne nevelgetni, mondtam, hogy ez a saját életem, nem mondhatnám, hogy megbántam volna eddig bármit, amit tettem. Nem kell egyetérteniük, de ezt a nagy teátrális "könyörögj a bocsánatunkért" műsort is túlzásnak érzem.

Utána jött az, hogy akkor többet ne is keressem őket, a telefont sem fogja felvenni a családból senki, sem ők, sem a nagyszüleim, mert ez nekik is el lesz mesélve, és oldjam meg az életemet ezek után úgy, ahogy akarom. Költözzek ki a lakásomból, adjam vissza a kocsit is, kezdjek magammal, amit akarok és rájuk ezentúl ne számítsak, meg a pénzükre sem.

Ennek 2 hónapja, végülis megoldottam mindent, szóval nem lakom a híd alatt, éldegélek ugyanúgy, mint eddig. Nem beszéltem velük, mert szerintem ez a kiborulás felesleges volt, kb. ilyen "cirkuszoljunk, hogy lássa, komoly a dolog". Nem beszéltünk azóta, nem találkoztunk, anyukám párszor hívott, de nem vettem fel. Legjobb barátnők mondták, hogy tőlük érdeklődött, hol vagyok, jól vagyok-e. Aztán most a héten írtak egy üzenetet Facebookon (Anya és Apa aláírással, ebből gondolom, hogy közös). Szeretnének látni, menjek haza hozzájuk most, az ünnepek alatt, legyünk együtt kicsit... Nemet mondtam, részben azért is, mert elutazom holnap, részben pedig, mert nem tudom, mennyire lehet komoly ez a békülés, mikor kb. 2 hónapja még az lett közölve velem, hogy nem vagyok a lányuk és ne is próbáljak beszélni velük ezentúl. Ilyet szerintem senki nem mond csak úgy, főleg nem az egyetlen gyerekének, akivel előtte nagyon jóban volt. Korábban szinte sosem veszekedtünk, nem volt viharos a kapcsolatunk még kamaszkoromban sem. Ezért nem tudom, hogy mit gondoljak erről az egészről most, meg a hirtelen közeledésükről.