A nagymamám meghalt, rettentően érzem magam emiatt. Mit kezdjek az érzéssel?

Ő volt az utolsó olyan családtagom, akit ténylegesen szerettem, és élt. (Beleértve a szüleimet) Nagyapám halála óta, hét éve, sokszor emlegette, hogy nem jó neki nélküle, meg, hogy reméli, hogy hamarosan ő is meghal. Az elmúlt hónapokban nagyon durván leépült fizikailag és mentálisan is, idősek otthonában lakott már, tényleg nem volt jó neki. Már ezt sem viseltem jól, mert tényleg ő volt az egyetlen családtagom, akivel tudtam beszélgetni. Volt, hogy nem ismerte meg azt, aki éppen látogatta őt. Úgy volt, hogy ha hazamegyek legközelebb a koliból (jövőhét után), akkor meglátogatom. Igazából fontos volt számomra, hogy lássam őt, attól, hogy nem igazán ismer meg, bár a szüleim azt mondták, hogy ha nem akarok, akkor ne menjek látogatni. Még azt hiszem kicsit jobban meg akartam barátkozni a tudattal, hogy hamarosan vége, egyszerűen éreztem, hogy még a nyár előtt meg fog halni. És tegnap hívott anyám a hírrel, hogy mi történt.

Holnap lesz két hete, hogy utoljára láttam. Nem tudom, hogy ő akkor felismert-e, annyira nem is beszéltünk sokat. És bűntudatom is van, hogy tudtam, hogy nincs sok neki hátra, és ennek ellenére a héten nem mentem volna haza, ha még élne se, hogy meg tudjam látogatni, holott tudtam, hogy a múlt hétvégén, meg a jövőhétvégén is óráim voltak/lesznek. Most meg már mindegy.... Egyszerűen vagy nagyon szomorú vagyok, ha eszembe jut, és sírok, vagy olyasmit csinálok, ami elvonja a figyelmemet, vagy ha valaminek egy pillanatra is örülnék, akkor bűntudatom lesz, és ismét ott tartunk, hogy elsírom magam. És az addig szép és jó, én itt sírok egyedül a koliszobába, mert most senki nem maradt bent rajtam kívül, de mások előtt nem akarok sírni. Sokkal rosszabbul érzem magamat attól, ha beszélnem kell az érzéseimről, vagy ha vígasztalnak. Márpedig ha ide visszajön bárki is, akkor nem tudom, hogy kerülhetném el azt, hogy feltűnően szomorú vagyok, vagy épp azt, hogy egy pillanatra jó kedvem lesz, elfog a bűntudat, és sírok, mert ilyenkor azért megkérdezik, hogy mi a baj...

Hazamenni meg nem opció, hétfőn fontos zh-t írok, meg egyébként is, otthon hallgathatnám a nyomasztást, érzelmi zsarolást, hogy csak lógok, és ezt mamám nem nézne jó szemmel, stb, ami nem segítene, a szüleim előtt meg pláne nem akarok sírni, ami működne is, mert jó kedvem tuti nem lenne, ami bűntudatot okozna, de akkor meg hallgathatnám, hogy milyen érzéketlen vagyok, stb. Ha meg a koliba maradok, és úgy nem járok be órára, az feltűnne lenne a környezetemnek, hogy valami nem oké, mert még a legutolsó tölteléktárgy előadására is bemegyek mindig. Én meg csak nem akarok beszélni másoknak az érzéseimről.