Én vagyok a hibàs?

30/N vagyok, apu pedig 60feletti. Egész életében nem volt kívàncsi senkire, nem érdekelte senki, csak saját maga, egyedül élt, és önző életmódot folytatott. Én vagyok az egyetlen "rokona", aki törődik vele, de màr én sem bírom idegekkel. 100km-re lakom tőle, havonta hazamegyek, de amiben tudok, így is segítek neki. Nagyon durvàn magànak való, egyre inkàbb elviselhetetlenebb.

Kislàny koromban én voltam a mindene, de aztàn ez megvàltozott. Màr úgy érzem, én sem kellek neki, és kezdem azt érezni, hogy soha nem önmagamért szeretett, hanem csak mint egy tàrgyat, aki majd mindig azt csinàlja, amit ő akar, aki majd ki fogja szolgàlni, tehàt mintha részéről azzal a céllal születtem volna, hogy őt kiszolgàljam, és hogy legyen valaki, aki majd csak őérte él.

Azért is gondolom ezt, mert semmiről nem tudok vele beszélgetni, csak ha éppen kell neki valami, de akkor most rögtön, sosem tudja megkérdezni, hogy nekem mi a véleményem, vagy hogy nekem valami hogy jó, mintha nemis érdekelné egyàltalàn. Csak arra kívàncsi, mit tudok felmutatni, az érzéseimre soha, sosem kérdezte meg, hogy viselem ezt vagy azt,pedig voltak tragédiàk is az életemben. Mostanàban, hogy kevesebbet megyek hozzà, elkezdett érzelmileg zsarolni, hogy ő neki milyen szörnyű az élete, és nem hiszi el, hogy ő hiànyzik nekem, meg menjek el ekkor meg akkor, akkor is, ha nem tudok. Nincsenek amúgy baràtai se, senki nem kívàncsi rà a viselkedése miatt.

Az is furcsa a szàmomra, hogy hiàba van nàla sajàt szobàm, még az ajtót se tudom becsukni nàla.

Igazsàg szerint félek tőle màr. Minden nap tudni akarja, hol vagyok, kivel vagyok, mit csinàlok, és ha egy napig nem jelentkezek, màr tisztàra kivan, hogy engem ő nemis érdekel, stb.

Úgy érzem, hogy teljesen ràm van akadva, unatkozik nagyon, és mivel senki nincs, aki elviselje, ez csak rosszabb lesz.

Én màr menekülök előle. Beszélni nem lehet vele, mert tipikusan ez a mindenki..h..., Csak ő nem...