Megfojtanak a szüleim mit csináljak?
Nagyon sok éve szenvedek már ezmiatt, és már kezdek teljesen kész lenni idegileg meg lelkileg.
Teljesen megölik a lelkemet. Ez már egy hosszabb folyamat, születésem ótától tart, már gyerekkoromba is teljesen magukhoz kötöttek nem engedtek sehova feszt mindenbe ők irányítottak nem tehettem semmit barátaim se nagyon voltak miattuk soha mert annyira magukhoz kötöttek. Először aszt hittem ez a normális de egy idő után rájöttem hogy itt valami nagyon nem frankó. Ehez még hozzájöt az hogy ha egy kicsit se úgy volt valami ahogy akarták akkor már szar ember voltam meg is lettem verve 1-2x de az semmi nem volt a lelki bántalmazásokhoz. Az apám az egy erőszakos vad ember ordít mint egy állat ha valami nem úgy van ahogy neki tetszik úgy beszélt velem nagyon sokszor mintha nem is ember lennék és ezzel nagyon nagy sebeket okozott a lelkembe amik még máma se múltak el. És kifele mindig azt mutassa hogy milyen szép jó család vagyunk közbe meg... eljárt a keze 1-2x de már mióta nagyobb voltam nem mert fizikailag bántani csak szóba de az jobban fáj. Anyám meg néha mellé néha mellém állt amilyen kedve volt ez így megy még mindig.
Amúgymeg anyám se egy könnyű eset, nagyon szeret érzelmien zsarolni. Sírni is képes bármikor ha valami nem úgy megy ahogy neki tetszik és ezzel tudgyon zsarolni vagy lelkiismeretfurdalást okozni. Nem tudja feldolgozni hogy már nem kisgyerek vagyok és nem zsarolhat meg irányíthat amikor akar. Magához akar teljesen kötni minden lépésemet figyeli mindig felelőségrevon mindenért (nem durván csak úgy hogy lelkiismeretfurdalást okozzon) mindenről tudni akar nem képes felfogni hogy nem vagyok már gyerek (elmúltam 18 éves egyébként de még iskolába járok). Azt próbálja tettetni hogy szeret és aggódik közbe csak lekorlátoz mindenbe és annyira nem bízik bennem hogy egy kicsit szabadra engedgyen. És amikor meg nem mondok el neki valamit jön a sírás meg a zsarolás hogy ennyire nem bízok benne meg nem vagyok őszinte. Pedig sajnos ő tehet róla hogy odáig jutottunk hogy vannak dolgok amiket nem merek elmondani neki. Ha nem korlátozott volna egész életembe meg nem okozott volna annyi lelkiismeretfurdalást nem tartanánk itt. Semmit nem ért meg nem lehet rá számítani vagy megbeszélni vele semmit (az egy kezemen meg tudnám számolni hányszor beszélgettünk egymásal) mindig a maga igazát mongya és rám akarja eröltetni mert csak neki lehet igaza és erre is a sírást meg a szívhezszóló könyörgést használja csakhogy hasson a lelkemre.
Annyira lekorlátoztak mindenbe meg nem hagytak élni hogy már semmit nem merek elmondani nekik meg semmit nem merek úgy csinálni ha ott vannak vagy tudnak róla. Pl. telefonálni se nagyon merek otthonról (nem mintha lenne kinek) mert jön az hogy kivel beszélsz honnan ismered mért nem beszéltél róla stb. Miattuk nem voltak olyan igazi barátaim se soha haver (kisebb koromba játszótárs) akadt általába de olyan tartós közeli barátom sose volt miattuk (és most sincs) mert annyira nem hagytak szabadon élni. Ha meg valamibe a segítségüket kértem annyi volt hogy nagy vagy old meg magad.
Mindenben rám akarták eröltetni a mult században megragadt gondolkodásukat és nem hagyták hogy önálló személyiségem legyen.
Nemtudom mit tudnák ezzel kezdeni megszoktam már meg tanultam már eztazt hogy tudom kijátszani őket de akkoris nagyon rossz úgy élni hogy titkolóznom kell meg hogy azokra nem számíthatok semmibe akikre a legjobban kéne. Nincsenek se barátaim se párkapcsolatom még menekülni se tudok sehova oké hogy már megszoktam ahogy lehetett sajnos de nem jó ez így. Lehet én is hibás vagyok valahol hogy ez így lett de nem jövök rá hol.
Nem akarom úgy bántani őket mer mégiscsak úgyahogy eltartanak (nem élünk jól anyagilag de ez a legkissebb bajom) ezért se merek sokmindent a szemükbe mondani. A apám képes lenne gondolkodás nélkül kitenni az utcára ha elmondanám neki eztet.
Láttam már sok szép boldog családot ahol megbíznak egymásba beszélgetnek nincsenek lekorlátozva a gyerekek és mindig majdnem elsírom magam hogy nekem ez mért nem volt meg soha...
Nemtudom mit csináljak... (boccs hogy ilyen sokat írtam de jó volt kiadni magamból).
"kivel beszélsz honnan ismered mért nem beszéltél róla stb."
Tehát érdeklődnek. Ne zárkózz el. Mesélj, próbálj beszélgetni. Kettőn áll a vásár.
Pontosan tudom milyen érzés.
Ki kell addig tartani míg befejezed a sulit és megtanulni olyan trükköket, amikkel szépen figyelmen kívül hagyod amiket hozzávágnak a fejedhez, sokszor meg se hallom ha anyám hegyi hisztijébe kezd miben vagyok szar vagy mit látok éppen rosszul. Suli után meg azonnal dolgozni és lelépni legalább albérletbe. És ennyi. Minimálisra szorítani a kapcsolatot, havonta egyszer látogatni stb. És nincs olyan, hogy nem engedik, ha felnőtt vagy. Nem fognak leláncolni, nem tehetik meg. Önmagadért felelős, szabad ember vagy.
Ha egyetemista vagy, vagy kitartást és várd ki a végét, vagy pedig menj koliba és vállalj valahol munkát és szépen hagyd ott őket úgymond. Kifogásokat nem kell keresni ez miért nem lehetséges, a legtöbb egyetemista ezt csinálja, szóval megoldható.
És én javaslom a szakember, pszichológus felkeresését mert írtóra meglátszódhat ez később is és jelentős hatással lehet az életedre. Én is járok évek óta. Nem szégyen, és nagyon is szükséges, mert ezeket a traumákat és a beépült sok szart bizony ki kell üríteni.
1-es: nem érdeklődve kérdeznek hanem úgy mintha vallatáson lennénk. Felelőségrevonnak nem érdeklődnek
5-ös: Így gondolom énis ahogy tudok lelépek. Nem vagyok egyetemista, de nincs már sok a iskolából. Tudom hogy nem szégyen segítséget kérni és amint lehet meg is próbálom (csakhát nem olcsó játék).
#1 válaszoló: nem, ez nem az a kategória mikor érdeklődnek. Ha valaki beszélget a barátjával nem kell az anyának az ajtóban állnia és jóhogynem hallgatózni, ha utána megkérdezi még elmegy, na de had telefonáljon már az ember úgy, hogy nem figyelik... az ilyen emberek a más naplóját is elolvassák...anyám ugyanilyen mindig mindenről tudni akar, elolvasta kamaszkoromban a naplómat is, soha többet nem írtam naplót... Undorító az ilyen mindent tudni akaró, mindenbe beleszóló, mindent irányítás alatt tartani akaró szülő. Van egy határ, ez bőven a határon túl van, és úgy, hogy az illető is írta, hogy elmúlt 18!!! Az egyetemen csomó emberrel beszélek, nem, nem kell elmondani nekik az összes szaktársam nevét és hogy kivel mit beszéltem. Ha meg valakiről nem beszéltem, annak oka van, nem azért nem beszélek róla, mert fuu valami rosszat tett, hanem mert full lényegtelen. Nem kell tudnia a szülőknek, egyáltalán nem. Ha érdekes vagy van értelme elmondom úgyis.
Az illető nem elzárkózik hanem egy legalább csak egy icike picike MAGÁNÉLETET szeretne, mert olyan soha nem létezett otthon eddig életében... Nem is értem hogy élte túl a kamaszkort, én depressziós voltam és kishíján öngyilkos is, szakemberhez járok 13 éves korom óta rendszeresen, így éltem túl...
Amúgymeg fontos lenne a korod.
Boccs, hogy emiatt nem adok egyértelmu valaszt.
Ha ugyahogy eltartanak és felnott vagy, szakadj majd el toluk, ha ugy érzed megfojtanak.
Ha ver az apad, az iskolaban érdeklodj, segitenek.
"amikor meg nem mondok el neki valamit jön a sírás meg a zsarolás hogy ennyire nem bízok benne meg nem vagyok őszinte"
Figyelj csak, teljesen normális, hogy nem a szülőd a legbennfentesebb barátod, és nem osztasz vele meg mindent.
A legtöbb embernek egyáltalán nincsen is olyan barátja, akinek elmondana mindent, és nem is kell legyen.
Szóval ezt simán visszautasíthatod és megengedheted magadnak a magánszférát.
További kérdések:
Minden jog fenntartva © 2025, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!