Felnőttkori szülői telefonhívások ?

Fú, ez kemény ügy... Teljesen érthető hogy neked ez sok és az is, hogy nem mersz ezért szólni nekik. De muszáj lesz. Abból nem sülhet ki semmi jó, ha csak gyűlik benned a feszültség e-miatt. Láthatóan nagyon szeretnek téged, szerintem megértik ha megbeszéled velük. Személyesen lehetőleg.

Nálunk ez úgy volt, hogy kb heti egyszer beszéltünk telefonon, két hetente pedig átmentem vasárnapi ebédre. Mi egy városban laktunk. Szerintem kb ez a normális kapcsolattartás szülő és felnőtt gyermeke között.

Esetleg kezdetnek próbálkozhatsz azzal, hogy áttereled őket a sima telefonhívásra. :)

3-as voltam

60 év feletti nő vagyok és engem teljesen kiakasztna, ha abból állnának a napjaim, hogy menetrendszerűen hívogatnám a huszonéves gyerekeimet és ugyanígy megszokásból hívogatnának engem is a szüleim. Ez nem szeretet, ez csak kontroll mánia. Le kell őket szokatni erről és át kell térni a minőségi beszélgetésekre, találkozásokra.

Én pl nagyon élvezem, amikor találkozom a gyerekeimmel és érdekes témákról beszélgetünk. Sosem téma az időjárás...

Először kicsit sajnáltalak, de ahogy végigolvastam, arra gondoltam, valójában milyen szerencsés is vagy. Lehet unod, de sokan nagyon boldogok lennének, ha ilyen szüleik lennének. Neked más, mert megszoktad, ez a normális, és most kicsit sok, de nézd... törődnek veled, teljesen normális nekik, hogy minden nap akarnak tudni rólad, sokan ezt nem mondhatják el magukról. Tudom, ettől most neked nem lesz jobb, de ha amúgy te s szereted őket, és azt hiszem, így van, akkor most lehet lesz egy kis bűntudatod, mert neked most van életed, nekik meg nincs, és emiatt hanyagolnád kicsit őket. Majd akkor fogsz egész másképp gondolkozni, ha egyikőjük már nem lesz, és most egy kicsit elkezdtem pityeregni... majd akkor azt mondod, bárcsak ma is felhívna minden nap anya, és megkérdezné, milyen az idő! Nekem van egy beteg apukám, aki már évek óta sehová sem tud menni, és sok mindent nem ért meg, nem melékszik rá, én pedig hazajövök idegesen, nincs hozzá türelmem, és sokat kiabálok vele, hogy ezt vagy azt már 1000x elmondtam. Pedig ő öreg, és nem azért kérdezi meg, mert idegesíteni akar, hanem mert nem emlékszik rá. Nincs senkije, és senki mással nem tud beszélni, én meg annyira nem vagyok sokszor képes, hogy elmondjam neki, milyen idő volt ma a városban. Ilyenkor persze utólag elszégyellem magam, de nagyon nehéz türelmesnek lenni, és mindig elhatározom, hogy hétvégén majd beszélgetünk. Aztán nem teszem, mert idegesít a jelenléte, meg hogy hülyeségeket kérdez, közben meg úgy sajnál,om, hogy nem hall emberi szót, nincs kivel megosztania az apró kis dolgait. Igyekszem ezen dolgozni, de borzasztó nehéz elfogadni, hogy nem tudok neki megadni olyasmit, hogy azt érezze, van miért élnie. Tényleg semmi mása sincs, csak pár kedves szó.

Vagy egy másik: nem tudom, hogy állsz az állatokhoz. Nekem ők többet jelentenek, mint az emberek, nincs gyerekem, csak kutyáim. Az egyik különösen a szívemhez nőtt, láttam azt az örömöt a szemében, amikor hazaértem, hogy egész nap csak rám várt, én voltam neki a minden. Megsimogattam, és moindig mondtam neki, hogy hétvégén összebújunk, lefekszem mellé és együtt pihenünk, aztán hétvége volt, és a legtöbbször úgy voltam vele, hogy akkor át kell öltöznöm, meg zsíros lesz a hajam, mehetek hajat mosni, húzhatok tiszta ágyneműt, stb. Aztán 18 év után el kellett Őt engednem, és most meg itt bőgök, hogy miért nem öleltem át többször, és miért toltam el, amikor ő hozzám akart bújni.

Nem tudjuk, hogy milyen szerencsések vagyunk, amíg van nekünk valaki, és természetesnek vesszük, hogy mindig ott lesz. Nem lesz ott. Kérlek amíg csak tudod, vedd fel nekik a telefont, és kérdezd meg te is, milyen az idő.

Esetleg, még ha maguknak való idős emberek is, találj ki pár apróságot, hogy legyen valami az életükben, amivel foglalkozhatnak, pl. ha mész hozzájuk, vigyél nekik egy kirakót. Segít egy kicsit az agyukat frissen tartani, és lesz egy kis elfoglaltságuk. Nem kell hozzá semmi tudás, mégis lesz egy közös programuk, ami mellé leülhetnek este 20 percre, és közösen szórakozhatnak kicsit. Esetleg, bár ehhez jobban kellene ismerni a körülményeiket, vigyél nekik egy cicát vagy egy kiskutyát, akivel törődhetnek. Nagyon gyakori, hogy akik úgy állnak hozzá, hogy "ebbe a házba állat nem teszi be a lábát", utána a legnagyobb gondossággal szeretgetik és mindent megadnak neki.

Az ilyen kérdésekről mindig egyetelen egy nap jut eszembe az életemből.

17 év koromra árva lettem az öcsémmel, nagymamánk nevelt tovább mindket. Még 30 évesen is minden délben rácsörögtem az ebéd szünetemben hogy hogy van, vigyek-e valamit.

Egy nap nem hívtam, délután 2-kor hívott a szomszéd hogy hallja hogy megy a tv de nem nyit ajtót...mentem ahogy tudtam de már késő volt, lehet még aznap tudtunk volna beszélni.

Mondjuk megmondod, hogy heti 2x hívjanak max., mert neked is van életed, ami nem abból áll, hogy minden nap húszpercet cseverésztek a semmiről.

Nálunk ez kétheti 1-ben merül ki, mert annyira fárasztó témákkal jönnek, hogy a szoomszéd macskája meg random valaki mit csinált... Nem ismerem, nem érdekel, azt mondd, VELED mi a helyzet.

Ja, azt nem, csak hogy a Kispista milyen szemét, mert... - bocs, akkor szia.