A legtöbb szülőt igazán addig érdekli a gyereke amíg cuki?

Nem.

Mi már harmincas éveinkben járunk, háromból ketten már máshol élünk, de anyukánk még mindig aktívan érdeklődik felőlünk. Persze, nyilván nem olyan stílusban, mint ahogy hároméves korunkban pátyoglatott minket, de nem azért, mert már ne érdekelnénk, hanem mert másak az életkori sajátosságaink.

De pl. amikor iskolások voltunk, akkor is állandóan segített a tanulásban, ha szükségünk volt rá, mindig megkérdezte, hogy hogy telt a napunk, stb. Egyetemen is. Sőt, amikor tavaly megromlott barátnőmmel a kapcsolatunk, akkor is rendszeresen kérdezte, hogy hogy vagyok, meg próbált tanácsot adni, hogy esetleg hogyan hozhatnánk helyre.

És nem csak anyánk, de nagyszüleink is rendszeresen érdeklődtek felőlünk.

Szóval: nem, nem igaz, amit állítasz. Vannak persze rá példák sajnos. De nem ez a normális.

Az enyémek most kicsik. Őket imádnivalónak találom (amikor épp nem idegelnek ki), de rajtuk kívül, magamtól sosem voltam oda a kisgyerekekért. Nem is azért vállaltam, mert "babát" vagy "kicsit" akartam, hanem az egészért.

Mikor egy kolléganőm bemutatta a nagykamasz gyerekeit, láttam rajta a büszekeséget (jogosan, mert szép, okos ifjú majdnemfelnőttek voltak), és az nagyon megérintett. Én is mindig úgy képzeltem, jó lesz a gyerekeimet a felnőtté válás útján kísérni, egyre érdekesebb és mélyebb vagy komolyabb dolgokról beszélni velük, látni a kibontakozó személyiségüket, és egyre kevésbé "fogni a kezüket", míg lassan önállóak lesznek. Én is büszke leszek.

(És nem, nem fogom a 15 éveseknek is a szobába hordani a hamikát, viszont elvárom majd, hogy maguk menjenek el év elején a tankönyveikért, ha ilyesmire gondoltál. :) Ez nem a szeretet hiánya, hanem a része. Nem akarom őket önállótlansággal nyomorítani.)

Szerintem ez hülyeség. Az egyik gyerekem szinte baba, a másik kisgyerek. Semmivel nem találom cukibbnak a kisebbet.

Azt se gondolom, hogy az elvárások hirtelen növekednének meg, normális helyen ez fokozatos.