Mit tudok tenni, ha a 23 éves fiammal egyszerűen nem lehet beszèlgetni?

Én megmondom őszintén megőrülök az ilyen kérdésektől.

Anyám vendégeskedett nálam pár napot, minden nap úgy értem haza hogy "Dolgoztál? Boltban voltál? Mit vettél? Mit csinálsz?" Azt hittem agyvérzést kapok. egyedül élek, nem vágyom ilyen kérdésekre.

Amúgy 5-ös tök jól leírta, biztos hogy van benne valami "anyád vagyok, számolj be nekem" ezt erősíti a "mindent harapófogóval kell kihúzni belőle" mondat is. Nem KELL. Mondja magától ha akarja.

4

Van ennek a vallatásnak egy "jobb" formája is.

Mikor anyum kérdezett, hogy mások milyen ruhában voltak, milyen cipő volt rajtuk, hogy volt vágva a hajuk, stb. S leordított, mikor nem tudtam...

Hát otthon én már 16 éves korom után nem mindt semmit, amúgy meg elég nagyhangú voltam mindig.

Meg volt az oka. Most többet beszélünk, hogy 40 felett vagyok éds 1000 km távolság van.

Akkoriban mindig jött a kritizálás, késõbb visszaéltek az információval stb.

A komoly bewzélgetések meg mindig magas lóról történtek. A bizalom nulla volt részükrõl, így lett visszagelé is.

Nálam amúgy hasonló a helyzet mint a kérdező gyerekével.

Szarul hangzik, de én egyszerűen nem szeretem az anyámat, idegen számomra.

Pedig szeretek beszélni, sztorizgatni, de a saját anyám mellett mindig feszült, bezárkózó vagyok.

Az biztos, hogy nálam is betett, hogy nem kezeltek kellően felnőttként.

Amikor szükségem lett volna támogatásra, pontosabban nem is támogatásra, csak egy ÉRETT beszélgetésre (apám alkoholizmusa és az abból eredő lelki problémákkal kapcsolatban) akkor konkrétan le lettem hurrogva, hogy "te már rég túltehetted volna magad ezen" "te mindig is ilyen voltál".

Na nálam ezek voltak azok a mondatok, amik szó szerint elvágták a köteléket. Azt mondtam, oké akkor túlteszem magam rajta. Egyszerűen felépítettem egy falat anyám és magam közé és ezt a falat eszem ágában nincsen lebontani.

Illetve nekem is betett az, hogy nem kezelnek gyerekként. Alapból sokáig azt éreztem arra megy ki minden, hogy én haza költözzek, volt amikor anyám már konkrétan rá kérdezett, hogy nem-e akarok haza költözni. D a mai napig megkérdezi, hogy jól érzem-e magam ott ahol élek, nem e lenne jobb otthon. Én meg mindig elmondom, hogy az én otthonom az ott van ahol.

Volt egy időszak amikor nagyon maga alatt volt és az látszott rajta, hogy csak a gyerekeivel akar mindent csinálni. Velük menni mindenhova, velük lenni egész nap. Csak ezzel elkésett, mert ezt nem felnőtt 30+ éves emberekkel kell elkezdeni.

Bennem valahol az hozta meg a fenti szavai mellett a másik nagy kattanást, hogy elgondolkoztam, hogy ezt akarom én? 30+ éves férfiként itthon ülni anyámmal? Hát marhára nem.

A gyerekességről meg annyit, hogy volt, hogy hazamentem, lebetegedtem mint az állat, hullaként feküdtem.

Erre ő meg folyton "babusgatott". Odaült az ágyam mellé, simogatta a fejemet, ölelgetett (rühellem ha hozzám érnek) meg folyton kérdezte kell-e ez kell-e az. Könyörgöm, felnőtt ember vagyok, aki ha beteg akkor nem szeretgetésre vágyik, csak dögleni akar szépen begubózva amíg rendbe nem jön.

Olyan rohadt megalázó volt hogy 30 évesen egy kisbabaként kezel, hogy inkább felkeltem és elhúztam haza, levezettem fél napot hulla betegen.

Kedves kérdező, ilyen buta kérdésekkel az faggatja a gyerekét, akinek fogalma sincs, ki ő, miféle ember, mit szeret, csak felszínesen próbálja fenntartani a látszatot, hogy ők valamiféle család.

Tedd fel magadnak a kérdést, mit tudsz a saját gyermekedről azon kívül, hogy tényszerűen hová ment, mikor ment, stb. Vagy van egy még egyszerűbb teszt. Ha meg kellene ajándékoznod, tudnád, mit adj neki, amiben valóban örömét leli? Vagy csak vennél neki egy pulóvert?

Valószínűleg soha semmiben nem vettél részt az életében. Élted a saját, befelé fordult életed, ő meg melletted volt "a gyerek". Lásd még: "a kocsi", "a bútor", stb. Közben meg azt hiszed, nálad jobban senki sem ismeri és szereti, mert te vagy Az Édesanya (TM)! Hát nem... Sajnos ezt benézted. Nem most, hanem évekkel ezelőtt.

Honnan tudom? Onnan, hogy az én szüleim is ilyenek voltak, de mint látom, más válaszadóké is. Lekezelő, lenéző stílusban tologattak egész életemben, mindenbe beleugattak, minden lépésemről tudni akartak, aztán csodálkoztak, hogy kerülöm őket.

#16 Igen valahol erről van szó.

Ami nekem fárasztó volt, hogy igazából éreztem, hogy nem felőlem érdeklődik a saját anyám, csak valakivel "beszélni akar" kiönteni a lelkét meg minden baját. És hát ki másra ha nem a gyerekére.

Csak hogy úgy vagyok vele, ha érzem, hogy nem érdeklem s az én bajaimat oldjam meg magam, akkor fordítva minek hallgassam meg?

#16 #17

Az ajándék amúgy tényleg jól jellemzi mennyire ismernek, vagy nem ismernek az emberek.

Én pont azt vettem észre, hogy munkatársaimtól, barátaimtól olyan személyes kis ajándékokat, meglepetéseket kaptam időnként, hogy belül elbőgtem magam férfi létemre.

Látszott, hogy ismernek.

Ehhez képest a saját anyámtól vagy csak személytelen alibi ajándékokat kapok, csoki, alkohol (amúgy nem iszom).

Vagy a gyerekkoromból megragadt 6 évesen erre nagyon vágytál, hát megvettem neked ajándékot. Vagy szimplán olyat ami neki tetszett ezért megvette nekem.