Mennyire lenne brutális, ha megmondaném anyumnak, hogy mostantól csak akkor mondom, hogy szeretem, ha tényleg úgy is érzem?

Vannak nem normálisan viselkedés emberek, de a normálisakat véve alapul azt gondolom, egy szülő ilyenkor is őszintén mondja.

Néha én is ki tudnám vágni a gyerekem, de attól még szeretem. Ezért nem teszem meg.

Ha te nem érzed azt akkor épp, mondd mást. Tudom, köszi, vagy ilyesmi.

Anyukád valószínűleg olyan korba és közegbe nőtt fel ahol a szülők "tévedhetetlenek" voltak, és emiatt ő se képes elismerni tévedéseit a gyereke felé. Mostmár azért pedagógiai és szociális munkákba tanítják, hogy igenis fontos a gyerek lelkivilága szempontjából kimondani mondjuk a "sajnálom" és "tévedtem" szavakat, és nem fog ettől a gyerek szemébe a szülő alacsonyabb rendű lenni.

Anyukád mivel nem képes ezt kimondani, ezért úgy kér bocsánatot, hogy úgy tesz mintha meg sem történt volna és szeretetét fejezi ki. Az előbbi igazából kulturális vonás is, az utóbbi viszont egyébként fontos főleg kisgyerek korba. Mostmár lehet neked semmit se számít, de egy 5 éves gyereknek fontos, hogy tudja, hogy "ha hisztizel is szeretlek", mert ez egy nagyon nagy lelki biztonságot ad. Anyukád is ezt fejezi ki: hogy vannak nézeleltéréseitek, más elveket vallotok, de attól ő még szeret és mindig is szeretni fog, számíthatsz rá.

Ami téged illet. A szeretet egy állandó dolog. Nem szűnik meg egyik pillanatról a másikra. Ilyen szituációkba te nem nem szereted anyádat hanem csak aktuálisan a dühöd miatt inkább a haragot érzed jobban semmint a szeretet érzetét.

Ha mindenképp vissza akarsz vágni akkor mond, hogy "amúgy én is szeretlek, de az előbbi vita rosszul esett és még mindig dühös vagyok, kérlek hagyd hogy kicsit elvonuljak".

Erre a kérdésre csak annyit tudok írni, ami velem történik.

Mi olyan család voltunk (vagyunk), aki nem mondogatja mindig, hogy szeretlek. Anyámtól és apámtól sem hallottam soha így kimondva. Viszont mindig éreztették. Hiába veszekedtünk, tudtunk bocsánatot kérni, vagy csak annyit mondani, tévedtem, igazad volt.

Azt is tudom, hogy egyes családokban minden második szó az, hogy szeretlek. Nekem ez túl felszínes.

De lehet, hogy csak azért, mert én így nőttem fel. A szeretlek az csak egy szó, és sokszor elcsépelt. Mint írtam, nekem a szüleim soha nem mondták. DE minden bajban mellettem voltak.

Szerintem felesleges.

Az én anyám is ilyen, a nagyanyám és a nagyapám terrorba tartotta, és hiába lett saját családdal és háztartással rendelkező nő, így is kontroll alatt tartották, anyám meg behódolt nekik mindig. Így anyám most velünk csinálja ugyanezt, de azt éri el ezzel, hogy amint lehet, megszakítok vele minden kapcsolatot.

A felvetésed nagyon távol áll a brutálistól.

Mondd meg neki, aztán meglátod, mit reagál rá.

Ne egymással harcoljatok, hanem egymásért.

Ne játssz ilyen játékokat, mert ez nem játék. Rámehet az életetek is. Kihat a baráti társaságra, és a párkapcsolatokra is. Gondold végig, aztán egy nyugis napon ülj le anyukáddal és beszéljétek meg, hogy ami most van az rombolja a családot. Építő megoldásokra van szükség, ami mindkettőtök hasznára fog válni. Sok sikert és hajrá :)))