Manapság miért akar mindenki inkább nyomorogni egy albérletben mint a szülőkkel egyházba, lakásba lakni?

Miért pont az albérlet a nyomorgás? Szülőkkel egy házban élni, az nem nyomorgás? Vagy miért lenne kevésbé nyomorgás? Ott konkrétan csak egy szobád van, a többibe nem nagyon van beleszólásod.

Nincs rossz kapcsolatom a szüleimmel, de jólesett saját otthont kialakítani, ahol olyan dolgok vannak, amik számomra hasznosak, praktikusak és tetszetősek, és mindent úgy csinálok, ahogy nekem jobb. Bizonyos dolgokat lazábban, más dolgokat pedig pedánsabban. Nem jobb vagy rosszabb ahogy én élek, de más. Egyszerűen mások a prioritásaink, és hiába abban nőttem fel ami ott van, attól még sokmindent másképp szeretnék.

Mivel a párkapcsolati életem nem volt túl mozgalmas, így nálam a magánélet hiánya nem annyira volt probléma, legfeljebb az zavart kicsit, hogy néha ajtóstul rontottak a szobámba, ha egyedül voltam. Nem is telepedtek rám, nem kellett minden percemmel elszámolnom. Inkább az életvitelbeli, háztartásbeli apróságok zavartak, amiken nem volt jogom változtatni. Melyik szülő is tűrné el, hogy a gyerek elkezdjen rendezkedni, hogy mondjuk "a konyhapulton és a konyhaasztalon mostantól nem tartunk semmit, minden fűszer, szósz és többi vacak helye mostantól a kamrában lesz, mert engem zavar, hogy itt nem lehet elférni"?

Ez csak egy apró-cseprő kiragadott dolog, de a hétköznapok ezernyi ilyen apróságból állnak.

22 evesen koltoztem el otthonrol, 4 eve. Koltoztem volna en sokkal hamarabb, de addigra lett normalis munkam, azelott tingli tangliztam, egy kicsit dolgoztam, aztan tanultam, utana megint dolgoztam, aztan megint tanultam. Koltozes elott 3 evet elcsesztem ezekkel az eletembol.

Anyagilag nem volt jobb, de lelkileg igen. Anyaval sokat veszekedtunk, sokszor olaszosan viselkedtunk egymassal, tanyerok persze nem repkedtek, de nem birtunk megmaradni egymas mellett. Aztan 24 evesen egy szakitas utan vissza kellett koltozzek 4 honapra (borzaszto volt), ez pont a covid kezdeten volt, en elveszitettem a munkamat, es bizonytalan volt az alberletkereses is, nem nagyon hirdettek lakasokat, legalabbis mifelenk nem.

Mostanra 2 eve kulon elek, bar nem alberletben hanem sajat hazban a parommal, es lekopogom, nagyon jo a kapcsolatom anyukammal. Mindenrol tudok vele beszelni, nincs tabu tema, jo erzes “haza”jarni hozzajuk, illetve parhavonta 1x szolalkozunk ossze, es azok sem olyan komolyak mint az otthonlakos veszekedeseink.

Meg ugye, most senki nem szol be, mikor erjek haza, miert ezt veszem fel, miert nincs kesz a hazim, vagy miert nem takaritottam ki a szobamat..mondjuk nincs is szobam, az egesz hazat takaritani kell😀

1. mert nem akarok minden lépésemről beszámolni nekik

2. a munkánkból kifolyólag teljesen más életvitelt folytatunk

3. van igényem az önállóságra

4. meg tudok fizetni egy kisebb, 1,5 szobás albérletet, és legalább a saját életemet élem

2 szobas, 50 negyzetmeteres panelban nevelt fel anyam, egyedul. Akkor most mikor is nyomorognank gyerekkel, kutyaval? Ha vele elnenk harman+kutya az egyik szobaban vagy ha a 3 szobas, tagas, 70 negyzetmeteres albit valasztjuk? :D

Mi az utobbit valasztottuk par evig, aztan azota mar sajat lakasunk van.

Az alberlet nem egy ablaktalan pincet jelent jo esetben, nem ertem minek kene nyomorogni szuloknel, ha nem muszaj.

Persze, ha tobbgeneracios, abszolut kulonbejaratu, orias kertes haza lett volna, akkor talan atgondoljuk ezt az opciot, talan. De igy nyilvan szoba se johetett, hiaba vagyunk joban.

Mert felnőtt akarok lenni. Hangosan zenét hallgatni, azt felhívni akit akarok, úgy elmenni bulizni, hogy senkinek nem számolok be róla, úgy meginni akár napközben egy sört, hogy senki nem cicceg, azt enni amit én válsztottam ki a boltban, stb.

A szüleim ritka jófejek, külön emeleten is voltam. Nem nagyon szóltak bele már 18 éves korom után az életembe. De azért nem vihettem csak úgy fel random akárkit, ha elmentem bulizni csak megkérdezték mikor tervezek jönni (mittudomén, lehet csak másnap reggel), nem feltétlen hallgatnék hangosan Belgát vagy Krúbit a jelenlétükben, értelme nem lett volna 3 embernek 2 félét főzni, úgyhogy azt ettem amit ők, meg hasonló problémáim voltak. Nyilván van akinek nincsenek ilyen igényei, de nekem megváltás volt elköltözni, onnantól kezdődött a nagy élet. Pedig ugyanúgy alkalmazkodnom kellett, eleinte 4 idegennel laktam egy albiban. De teljesen más volt huszonévesekkel élni, mint az ötvenes szüleimmel.

Ha nem is kifejezetten bántalmaztak, de azért nagyon beleszóltak mindenbe a szüleim. Nem aludhatott nálam egyik exem sem, csak ha épp nem volt otthon apám (csak ő tiltotta). De amikor napközben voltak nálam barátok, akkor már 19 voltam és mondta, hogy takarodjanak haza, majd leb.aszott, amiért tőle nem kértem engedélyt,hanem csak anyumnak szóltam. Az az állandó kérdés, mikor jössz, hoga mész, ez tinikorban elmegy, de én huszonévesen is még otthon laktam, szerintem akkor már abszolút mindegynek kéne lennie. Ha nem mentem haza egyből munka után, akkor anyám full ki volt, mármint ha nem szóltam, hogy más programom van és később megyek. Volt, hogy hívogatott este 10-kor, hogy menjek haza, egyszer 24, egyszer majdnem 26 évesen, miközben tudta, kivel vagyok és hogy nem is vagyok messze a lakástól. Magánélet semmi. Házimunkát sem a saját tempómban csinálhattam, hanem amikor anyám mondja. Na meg ha kiálltam magamért, hogy felnőtt vagyok, úgyhogy megtehetem ezt meg azt, akkor jött az, hogy nem vagyok felnőtt (egy hónappal a 26. szülinapom előtt), mert "mamahotelben lakom". Pedig fizettem, nem rajtuk élősködtem, oké albérleti díjat nem adtam nekik. Tudom, hogy itt gyakorin mindig írják, hogy ez 100% osan az én hibám és miért nem vágtam pofán őket, amikor 13 évesen megmondták, mit csináljak, akkor nem lenne ez, deeeee ez nem ilyen egyszerű és nem is akarok belemenni.

Végül 26 évesen kaptam egy olyan munkát, ami fizetett annyit, hogy végre el tudtam költözni. Volt is nagy nézés, hogy mi a f... :D Ég és föld a különbség basszus... Megtehetek akármit! Minden pénzt megér!

A mentális egészségnek egyszerűen nem tesz jót, ha a szülőkkel laksz mondjuk olyan 22 éves korod után. Inkább fizess többet, de éld a saját életed.