Férfiak és fiúk, akik jó viszonyt ápolnak az édesanyjukkal, mit gondoltok, mi a kulcsa a kötődő, jó kapcsolatotoknak?

Férfiként és családos emberként írom anyámról.

8 hónapos voltam, amikor megözvegyült, így nem lett testvérem és egyedül nevelt fel.

Soha nem bántott, sem szavakkal, sem tettekkel, mindig betartotta amit ígért.

Biztonságban éreztem magam mellette, rendezett életünk volt és egy pillanatig nem volt kétségem afelől, hogy mindennél jobban szeret.

A kamaszkorommal meggyűlt velem a baja (ahogy nekem is magammal) de átvészeltük.

Diplomás embert faragott belőlem úgy, hogy mindig 2 munkahelye volt, mégis mindig volt rám ideje.

Szívmelengető emlékeim vannak meghitt ünnepekről, nyaralásokról, minőségi programokról.

Amikor kellett elengedett.

Soha nem vetélkedett senkivel, de nem is kellett, mert megrendíthetetlen a státusza az életemben, a szívemben.

Az édesanyám. Szeretem.

Anyámmal a jó kapcsolatom titka, hogy a legcsekélyebb mértékben sem hagyom hogy beleszóljon az életembe.

Bármi olyat ami úgy kezdődik: "Úgy kellene csinálnod..." még a kibontakozás előtt leoffolom. Nem bántóan, inkább valami humorral, de határozottan. Ha erőlteti a témát akkor meg egyszerűen másról kezdek beszélni.

Ha újra kezdi akkor újra, ha 15-ször akkor 15-ször. De sose feszülök bele, sose hagyom rá, sose kezdek vitázni.

Idáig bevállt.

Bocs, kisgyerekes anyaként válaszolok. Dehogy az egész életre szóló kapcsolatotokat alapozod meg, menj már! Rengeteg életszakasz van, különböző igényekkel, mindenhol el lehet rontani, de szinte mindig lehet javítani is, bizonyos keretek közt. Nehogy azt hidd, hogy bármelyik fiad azért nem fog veled húszévesen megosztani valamit, mert annak idején a harmadik terhesség alatt (esetleg nyúzott kismamaként is 1-2 évig) türelmetlen voltál. Ahogy azt se hidd, hogy ha most tündér vagy velük és imádnak, akkor már felnőtt korukban sem tudod úgy kihúzni a gyufát, hogy feléd sem néznek többet. Dehogynem. Akár pont ugyanazzal a viselkedéseddel és hozzáállásoddal is, amit ötévesen még imádtak.

Nem azt mondom, hogy mindenre mentséged van, és egyáltalán nem számít mit csinálsz, mert nyilván minimum azokban a percekben, órákban igenis megsebzed őket. Szóval természetesen törekedned kell rá most is, ahogy mindig, hogy ne legyél ingerült a gyerekekkel. De ne gondold, hogy a legjobb anyák mindent mosolyogva csinálnak végig, mert még ők sem.

Én középmezőnyös lehetek, tudom hogy szoktam köcsög lenni. Erőlködöm is időnként rendesen. Hogy ne ordítsak rá, mikor baromságon hisztizik, miközben haladnunk kéne, hanem inkább vicceskedjek míg helyre nem billen, vagy kenyerezzem le egy kocka csokival. Hogy mikor ezerszer elmondtam neki, hogy az ágyon ne ugráljon, de megint elfeledkezik magáról és elkezdi, akkor ne olyan agresszívan szóljak rá, mint egy állat, mert már a tököm kivan, hogy ilyen egyszerű kéréseket nem lehet legalább két kikùŕț éve (mióta tud ugrálni) felfogni. Hanem higgadtan állítsam le ezeregyedjére is. Úgy szorítom a fogam, hogy majd szétroppan, mert néha nemhogy ordítanék vele, de legszívesebben rávágnék vagy ötöt. Gyakorolni kell az önuralmat, az biztos. El-elbukom a dolgot (mármint ordítok a gyerekkel, nem agyonverem), de mikor sikerül kiabálás és szidás nélkül, sőt akár ténylegesen felcsesződés nélkül átvészelni a vihart, az nagyon jó.

Én is sokat mantrázom magamnak vészhelyzetben, hogy "ne legyél fāśż", "ne legyél vele agresszív, 5 perc múlva megbánnád", "szegény csak szomorú", "nyugalom, mindjárt vége", "valójában imádod, és sosem akarnád hogy bármi baja essen".

Tudok bocsánatot is kérni a gyerektől, és megmondani neki, hogy buta voltam, nem kellett volna kiabálnom, és sajnálom (még akkor is, ha igazam volt, mert akkor sem így kellett volna intéznem). Szerintem ez is fontos. Eddig még nem tűntek el a szeretetteli, boldog pillanatok.