Nem akart, de megszületett gyerekek, milyen a kapcsolatotok a szüleitekkel?

Nem túl szoros.

Anyám 17 volt amikor születtem. Apám az anyja nyomására vette feleségül, mert az abortuszról egyrészt lekéstek, másrészt a templomba járó nagyszüleim pedig alá sem írták volna a papírt.

Azóta persze elváltak. Sosem tudtak semmiben támogatni, terelgetni pl pályaválasztáskor (nem anyagilag értem), felnőtté váláskor...

Anyám sokszor cèlozgatott már rá hogy miattam ment tönkre az élete.

Sosem volt igazi szülő-gyerek kapcsolat köztünk. Gyerekkoromban mindig azt emlegette amiben ő állítólag az én koromban jobb volt (tanulás, házimunka, soványabb volt, szebb volt…).

Nem vagyunk rosszban, szoktunk néha találkozni, telefonon beszélni (elég messze lakunk egymástól) de pl amikor nemrég valahogy szóba került a gyerekvállalás/unoka téma, megint volt egy olyan megjegyzése, hogy ‘ugyan minek akarnál gyereket? Csak tönkretennék a életed vele’

Máig irigylem azt akinek felelősségteljes szülei vannak és egy boldog családba született, ahol várták őt, tervezték a szülők a közös életet és már az anyaméhben szeretettel gondoltak rá, nem pedig mint egy felesleges dologra aki a szülei életét már azzal tönkretette, hogy egyáltalán a világon van.

10-es, nem, nem akarták.

Engem sem akartak (legalábbis anya, apa pedig fiút). Na, pontosan ebben a tudatban és szülő-gyerek viszonyban nőttem fel.

Sosem vertek vagy éheztettek, de keményen éreztették, hogy csak teher vagyok nekik.

Az öcsém a kiskedvenc, mert ő "fiú".