Szerintetek jogos, ha egy 14 éves gyereket rosszul érint, ha a fiatalabb testvére pl. kap egy új telefont, ő viszont nem?

Kedves 18-as! A gimnaziumba bekerules egy kozponti teszt alapjan tortenik, megjelolve a gimiket, bizonyos gimikben szukseg van szobeli felvetelire is emelle. A pontszamod alapjan vesznek fel, akar milliomos vagy, akar nem.

Az egyetemi rendszer pedig szinten pontszam alapjan mukodik, es nem a kepeden ott meg plane nem a szuleiden, hiszem ez egyseges. Mivel Magyarorszagon, allamilag tamogatott kepzesek vannak, igy nagy altalanossagban az embereknek nem kell fizetniuk, de arra ott a Diakhitel, meg ha nincs is penzed. Termeszetesen van onkoltseges kepzes, amely esetben az en szakomra csak nagyon keves embert vettek fel, es volt, hogy meg magasabb volt a ponthatar, mint allamin ( hiszen a jelentkezok pontszama alapjan es a rendelkezesre allo helyek szaman dol el).

Utana az egyetem, szakonkent elteroen megkoveteli a tanulast, teljesitmenyt. Hiaba vesznek fel, attol meg nem lesz diplomad, azert kemenyen kell dolgozni szinte mindenhol.

Kedves 17-es válaszoló.

Köszönöm a kedves, támogató hozzászólásod. Mi alapvetően jó testvérek vagyunk, vannak néha nézeteltéréseink. Ő is sok rossz dolgon ment keresztül, én is. Szerintem, ha még 13-14 évesen másképp is gondolkoztunk, vagy pedig az a gondolkozás nem volt helyén való, akkor sem érdemes 12 év távlatából felhozni, mert azóta mindketten változtunk. Mi segítjük egymást, és jó is egy olyan ember, akivel közös a múltunk, és ezáltal az élményeink nagy része ( bár természetesen nem 100%-os), ez könnyebbé teszi azt, hogy megértsük egymást és tanácsot tudjunk adni, hiszen sokszor egy idegen személy, aki még ha nem is a megfelelő környezetben nőtt fel, akkor sem biztos, hogy tud a mi helyzetünkre vonatkoztatni, ugyanis minden eset egyedi ( ezzel nincs is gond, teljesen érthető). Sajnos mindkettőnket kísért a múlt, és gyakran kilyukadunk oda, hogy mi és hogy lett elcseszve, és miért nem jön ez meg az össze az életünkben, újra visszakerülve abba a helyzetbe. Nem a testvérem hibáztatom, hanem inkább úgy gondolom, hogy a felnőttek nem kezelték megfelelően, hiszen ő egy gyerek volt, nem volt döntési lehetősége, és attól nekem nem lett volna ebben az esetben se jobb, se rosszabb, ha mondjuk ő nem kap telefont. A haragom a szüleim felé irányul, a testvérem csak szereti ezt felemlegetni, holott szerintem nem jól látja, és 100. alkalom után már megelégeltem picit, és szerettem volna megosztani, hogy véleményem szerint ez mennyire nem jó nevelési módszer, ha több gyereked van. De kb. minden családban van egy kedvenc, én magam mindig is fekete báránynak éreztem, és ez minden ilyen kevésbé kedvenc gyereket szar érzésekkel tölt el, az életben később meg különböző kompenzációs mechanizmusokra késztetheti.

Mi mai napig tartjuk a kapcsolatot, de már mindketten messze mentünk otthonról, szóval csak telefonon tartjuk főleg a kapcsolatot. Én is azt érzem, hogy főleg a múltban élünk ( ez rám is igaz, csak nem ilyen konkrét esettel), a jövőn parázunk, és a jelent nem élvezzük.