Benneteket dicsert Edesanyatok?

Sose jutott eszedbe, hogy pszichológushoz fordulj? Aki segített volna feldolgozni ezeket a régi sérelmeket....

Az én anyám is hasonló, engem 20 évesen szült. Mondjuk kiskoromban imádott, aztán később valami átkattant és onnantól olyan volt, mint a tiéd. Annyi különbséggel, hogy nekem a barátaimat akikkel jártam kedvelte. Én pszichológushoz jártam.

Hát nem sokat. De nekem már kicsi korom óta egyik fülemen be, a másikon ki. Sosem voltak önértékelési gondjaim emiatt.

Én nem várt gyerek vagyok, gyerekkoromban az anyám iránt érzett érzelmet, ha meg kellett nevezni, az a félelem volt. Sose volt türelme hozzám, sose éreztem, hogy szeret, csak azt, hogy mindig minden csak nyűg és probléma volt, ami velem kapcsolatos. Állandón le voltam passzolva a nagyszüleimhez, ott meg mama szeretetnyelve a kaja volt. Na, képzelhetitek mennyi "dicséretet" kaptam, hogy miért vagyok kövér, ne egyek édességet...az iskolai dolgaimnak mindig mindenből kitűnőnek kellett lenniük, különben úgy nézett rám, hogy majd megöl a tekintete. Sose tudtam jót tenni, otthon idegennek éreztem magam, és kb csak akkor voltam elviselve, ha a szobámba visszavonultan, csendben lefoglaltam magam. Megszoktam, hogy húzzam meg magam és legyek csendben, ebben most is ilyen vagyok. A középiskola végére anorexiás lettem, akkor lett normális életem, amikor egyetemre kerültem. Aztán amióta elvégeztem az egyetemet, önálló vagyok, mintha átkattant volna, elkezdett ragaszkodni. Persze, becsődölt az imádott karrierje, apámmal is egy kanál vízben meg tudnák egymást fojtani...Az anyám, és bármit csinál, bármennyire nyalja a hátsóm azóta is, nem fogja tudni meg nem történtté tenni, meg kijavítani azt az első 18 évet, ami hála neki, nekem pokol volt lelkileg, aminek a mai napig iszom a levét. Pedig megütni csak néhányszor ütött, idegből, de sokkal rosszabb volt a szeretetlenség, az az érzés, hogy mindig csak nyűg vagyok és az a gyilkos tekintet, ha csak rosszul vettem a levegőt... Szerencsére nekem tündéri férjem van, igazi anyuci pici fia, csak már nem él az anyukája, így én babusgatom, 10 éve jól elvagyunk, igazi jó társ, jól élünk, úgy, ahogy szeretnénk, de mire idáig eljutottam...Hála az égnek egyikőnk se akar gyereket(40 közel), így nincs esély arra, hogy én bárkit is továbbörökítsek ebből és megnyomorítsak egy életre.

Engem dicsért. Nyilván nem agyondicsért, csak elismerte ha valamit jól csináltam.

Nem, egész gyerekkoromban verbálisan és fizikailag bántalmazott. Én a kapcsolat teljes megszakításával és hosszas terápiával dolgoztam fel, azóta teljes életet élek.