Milyen lesz az olyan felnőtt, akire nem figyeltek oda gyerekkorában?

Olyan, aki leszarja a felmenőjét.

Saját tapasztalat.

Személyiségtől függ.

Lehet olyan, aki ennek hatására kétségbeesetten szorongani kezd és a környezetének, minden embernek meg akar felelni (ami lehetetlen), nem tudja elvviselni lelkileg, ha "valaki nem kedveli"...

Lehet önimádó is, vagy egyfajta "mert ezt tették velem, nekem is jogom van ahhoz, hogy..." típusú feljogosítottság-érzéssel rendelkező igazságkereső is.

Egy utolsó, senkinek sem kellő, undorító, szar ember lettem.

Tapasztalat... :)

Személyiségtől függ.

Az én páromra egy rossz szavam nem lehet. Mindent megtesz azért hogy a gyereke, még veletlenül se élje át azt amit Ő. Szuper családapa, kívánni se kivánhatnék jobbat. Tele van tervekkel, folyamatosan tanul, fejlődik. És még ennek ellenére hogy ennyire leköti magát az esték és a vasárnap csak a családé.

Apjával évente 1x beszél, anyjával gyakrabban, de vele is közönbös.

Nálam önbizalomhiány, megfelelési kényszer lett és nehezen alakítottam ki kapcsolatokat.

Viszont az ember nem olyan, hogy "lesz" vagy "válik" valamivé, az ember egy folyamatosan formálódó dolog. Nekem sokat számított, hogy munkában elismertek, dicsértek, sok ismerőst szereztem. Munkán túl a hobbim is megtaláltam és azon keresztül jól tudok ismerkedni, barátkozni.

Összességében én átlagos lettem, nem kiemelkedő semmiben, de nem is vagyok rosszabb mint akármelyik átlag ember.

Ami viszont biztos, nekem sokat jelentett lelkileg apám halála, pozitív értelemben. Korábban mások mesélték, hogy a szüleik terrorjától még felnőtt korukban is rettegtek, rosszul voltak, és amikor azok meghaltak, olyan érzés volt mintha felszabadulnának. Hát ez az érzés nekem is megvolt, konkrétan egyik pillanatról a másikra ahogy megtudtam a halálát. Mintha azt mondanák, hogy véget ért egy háború.

Plusz anyámmal sem nagyon tartom a kapcsolatot, egyszerűen nem érdekel, nem hiányzik.

Unokatesóm egy megfelelési kényszeres, szüleiről pszichésen leválni nem tudó és nem is akaró ember lett, pedig gyerekkorában is már kb. szülő szerepben volt, pl. az anyját próbálta rávenni a cigi leszokásról, az apjának eldugta a szörpjét, hogy leszokjon-sikerült.

Nálam volt nem akármilyen szinten becsmérlés, ambícióim lefikázása, na meg a határaim telibe szarása, pl. kopogás telibe leszarása, egyetemi vizsga után felhívás, hogy leugassák a hajamat, mert elfelejtettem valamelyik szülőmet felhívni. Maradjunk annyiban, hogy én már ennek a szülőnek várom a halálát, mert ez még azért még mindig a kezdet volt. Nálam egy majdnem aszociális,de ugyanakkor szociábilis mezsgye alakult ki emiatt, tehát pl. egy nagyobb családi eseményt várok, mint egy aranyeret, meg amúgy sincs nagy igényem nem tudom hány emberrel találkozni, ugyanakkor van empátiám és morva sok sztorit meg tudom jegyezni-de csak, ha érdekes-. Azért a lekicsinylés valamennyire most is ott van bennem, de a pszichés igényeim telibe szarása inkább a szülőkkel, valamint en bloc a beleszületett családdal való hozzáálláson csapódott le leginkább.