Tényleg ekkora probléma, ha valaki 23 évesen kezd el egy egyetemi alapképzést?

Anyám folyamatosan teszi a mindenféle megjegyzéseket arra, hogy milyen jó lenne, ha már lenne egy normális állásom és elkezdhetnék keresni "rendesen".

Először is, már 20 éves korom óta nem élek vele egy háztartásban, a párommal külön élünk teljes mértékben mi tartjuk el magunkat. Tény, hogy diákmunkám van, de az egy stabil helyen és ezzel is szerintem "rendes" pénzt keresek...

Érettségi óta is folyamatosan tanulok, először egy OKJ-t végeztem el, majd egy egyetemi FOSZK-os képzést. Azért jutottam el oda, hogy most menjek rendes alapképzésre, mert eddig nem azt tanultam, ami valóban érdekelt, így mondhatjuk, hogy elpocsékoltnak érzem az elmúlt 3 évet, mert nem volt az igazi, de ez van, most tovább szeretnék haladni. Azt is még hozzátenném, hogy szerintem tudatalatt csak az ő nyomására végeztem el az OKJ-t is (akkor még vele éltem), mert ugye "kell a szakma, mert az a biztos pont" alapon.

Nos, ő most folyamatosan azzal jön, hogy ő csak azt látja, hogy diákmunkát vállalok, ami számára megbízhatatlan, kéne már egy stabil állás, illetve, hogy csak tanulok, de azokat is váltogatom (amiket elkezdtem, mindet be is fejeztem és jó eredményekkel..) miért baj, ha több bizonyítvényom is van?!

Szerinte ideje lenne megállni és megtalálni a helyem, ő fogalmazásában "hát már jó lenne", mert hogy így is leszek 27, mire meglesz a diploma és utána már kéne egy jó állás és lehet már szóba jön a gyerek is, mert hát csak bekapcsol a biológiai órám és stb...

Nem tudom, mit kezdjek ezzel, mert őszintén szólva felidegesít és úgy érzem, túl nagyok az elvárásai. Szeretném én eldönteni, hogy mit csinálok és jó lenne vele megértetni, hogy én igenis de, lehet, hogy 27 évesen ha elvégzem, utána is még tanulni fogok és biológiai óra ide vagy oda, lehet, hogy 35-nél nem lesz hamarabb gyerekem...

Nekem is rossz érzés, hogy vannak volt évfolyamtársaim, akik 23 évesen a mesterképzést fogják elkezdeni, de ez van, próbálom magamat nyugtatni, hogy nem vagyok elkésve és tök rossz érzés, hogy ő meg csak annál jobban felerősíti bennem ezt az érzést és azt érzem, hogy milyen nyomorék vagyok, hogy még mindig nem jutottam el oda, ahol "kellene" lennem..

Szerintetek hogyan értessem meg vele, hogy rosszul látja a dolgokat és vihetem még sokra attól függetlenül, hogy mikor lesz meg a diplomám?