Miért érzem magam leírhatatlanul furcsán anyu halála óta?

Sziasztok.

Nem tudom, hogy jó kategóriába írok-e, de hirtelen nem is tudom , hogy hová illene a kérdés.

Szóval, kedden múlt egy hete, hogy anyu meghalt.

Nem volt beteg, hirtelen történt az egész, nem is gondoltunk rá, hogy ez megtörténhet mostanában, még legalább húsz évig.

Május 21-én még ünnepeltük a születésnapomat, másnak délután rosszul lett, erős fejfájás tört rá, apu elvitte a sürgősségire, kapott fájdalomcsillapító inyekciót, de pár nappal később kórházba került, mert kiderült, hogy az arcüreg gyulladás miatt (amit rendszeresen kezeltetett, de félrekezelték) meningitisz, illetve vérmérgezése lett.

Három hétig volt kórházban, és e hó hetedikén elhunyt.

Anyu és apu azok az emberek, akikre mindig számíthattam, vagyis, apura most is. Nekem anyu volt a legnagyobb támaszom, a barátnőm, a két legkedvesebb ember közül az egyik.

Még régebben is a legnagyobb félelmem az volt, hogy őket elveszítem.

Tisztában voltam azzal, hogy ha valamelyikül meghal, én teljesen vígasztalhatatlan leszek és, hogy nem fogom túlélni.

Most, így , hogy anyu nincs, mégsem törtem össze. Sírni szoktam a hiánya miatt, nagyon hiányzik az ölelése, a hangja, mindene. De tudok nevetni,és ez megrémíszt. Nem tudom, hogy most mi történik, miért vagyok ilyen.

Én nagyon érzékeny típusú ember vagyok, aki minden apróságon sír, most pedig,valahogy furcsa lettem.

Az érdekelne, hogy mással is történt ilyen ? Szóval, hogy elveszítette azt az embert, aki a legközelebb állt hozzá és mégsem zuhant mélyre?

Hozzáteszem, hogy van egy tíz hónapos fiam, talán ezért tartom magam, hogy neki jó legyen, vagy mi történik?