Van aki fiatal kora ellenére àpolja otthon valamelyik szülőjét? Hogy birjatok? Hogyan tudtok élni is mellette?

24-27 eves koromig en maradtam itthon a beteg nagymamammal.

Hidd el nem volt konnyu

Bővebben légyszíves.

Felépült még vagy már végleg ápolni kell?

Mi a baja és hány éves?

Milyen a kapcsolatotok, lesz e örökség? Bocs hogy fel hozom az anyagiakat de sokan vannak akik elvárják az orokseget de nem hajlandók segíteni.

Beszélgettek e vele az otthon lehetőségéről, utánaneztetek e egyáltalán higy milyen lehetőségek vannak és mennyiért, állami, maszek ilyenekre gondolok. Ha otthon akkor van e beszamitandó lakás vagy ház, mert ha te nem tudsz segíteni akkor ezt a lehetőséget is szóba kell hozni.

Az én édesapám egy súlyos betegség miatt nagyjából 1-1,5 évig volt egyre rosszabb állapotban, kellett segíteni sokat neki, de azért valamennyire tudott mozogni. Ez pont nagyjából a járványidő volt. Egy idő után már alig bírt mozogni, akkor be kellett neki vinni néha az ételt a szobába, de volt rá példa, hogy még akkor is igyekezett kimenni a konyhába. Előtte kiment a konyhába, étkezőbe, csak el kellett neki előre rendezni az ételét, betenni a mikróba, elé tenni. Amikor meg még viszonylag tudott mozogni, de bottal, akkor azért ha kiment a konyhába, fürdőszobába, akkor nem volt egyedül, nehogy elessen. Amikor a látása lett egyre rosszabb, akkor felolvastam neki pár dolgot ha megkért rá, valamit ami érdekelte vagy amire szüksége volt. Én is segítettem neki és anyukám is, bizonyos dolgokat én nagyon szívesen megcsináltam, elkészítettem a salátáit, vacsoráját előkészítettem, a gyógyszereit kiválogattam, kiszedtem neki. Anyukám meg segített neki más dolgokban, például lenyírta a haját neki, segített neki lezuhanyozni meg mikor mi. Azért volt ilyenekre szükség, mert szegény egyre gyengébb volt, egyre nehezebben mozgott és az egyik karját alig tudta használni, igazából nem is tudta bénulás miatt. Én akkor otthon voltam szóval hárman voltunk a lakásban, nem ültünk otthon reggeltől estig, de azért összeegyeztettük anyukámmal, hogy vagy ő vagy én, de valaki lehetőleg legyen otthon. Sajnos gyakran voltak veszekedések, mindenki feszültebb volt az átlagnál, eleve a járvány és a bezártság miatt (ez volt az az időszak mikor az egész kezdődött) és nyilván apukám betegsége is megnehezítette. Nehéz volt elfogadni, hogy ilyen állapotban van. Orvos volt tehát ő jobban érthette a helyzetet, tüneteket, de engem nem akart ezzel terhelni, hogy mindent elmond, elmagyaráz, és én nem nagyon fogtam fel, hogy ki tudja meddig lesz még ott nekem, nem akart elszomorítani még jobban ezért nem akarta jobban felnyitni a szemem. Valamennyit persze sejtettem és mondott dolgokat de nem voltam annyira képben mint ő. Én azért a nehézségek ellenére szívesen segítettem neki. Ő is rengeteget megtett én értem és miért hagytam volna magára? Ott volt anyukám is, az igaz, de én örülök, hogy segítettem neki és ott voltam neki. Legalább még többet lehettem vele. Most már hiába akarnék. Azt sajnálom, hogy nem tehettem még többet érte. Nem feltétlenül az ápolásban, hanem egyéb dolgokban, amik közvetetten, de segítettek volna neki. Például elvinni autóval az orvosi vizsgálatokra, de nem tudtam vezetni és azóta se tudok. Jobban érteni a helyzetét, betegségét, nem olyan naivnak lenni mert akkor jobban át tudom érezni mit érez és jobban tudok segíteni is neki, máshogy ápolom, tudok neki speciálisabb tanácsokat adni.

Én csak azért akartam leírni, hogy nekem milyen volt, mert kérdezted másoknak milyen volt. Igaz, nekem ez 1-1,5 év volt csak mert előtte hála az Istennek elég jó állapotban volt a betegségei ellenére (sok volt sajnos neki). Én az akkori rossz érzések (szomorúság, veszekedések, tehetetlenség, bezártság) ellenére nagyon örülök, hogy segítettem neki és nekem az lenne a rossz emlék ha nem segítettem volna.

Lehet nem leszek népszerű ezzel a válaszommal, de én a rossz érzések ellenére örülök, hogy segítettem neki és anyukám is így van ezzel. Apukám egyébként hirtelen lett rosszul mikor elhunyt szóval nem számított rá senki. Egy hónapig kórházban volt a halála előtt, de a kórházba kerülés nagyon hirtelen történt és nekem személy szerint borzalmas érzés lett volna, hogy nem segítek neki, nincs mellettem minden nap és hirtelen rosszul van és utána nem sokkal már többet nem látom.

Egyébként azt tudom mondani, hogy szerintem függ az adott helyzettől, hogy ki mit tenne vagy kinek mi a jó döntés. Számít, hogy mennyi ideig van ez az állapot, hogy fizikai vagy mentális betegség, hogy van-e valaki más a családban aki be tud segíteni, hogy mit akar a szülő, hogy jó volt-e a kapcsolatod vele és még sok minden.

Az én apukám mentálisan teljesen ép volt, ez a jobbik eset véleményem szerint. Én most vagyok 25 éves, akkor 23 voltam szóval elég fiatal és nagyon elkeserít, hogy ilyen fiatal koromban veszítettem el. Ha nem lett volna neki az a betegség meg a hirtelen rosszullét, akkor még élhetett volna sokáig. Én inkább ezen szoktam keseregni, nem azon, hogy mennyit segítettem.

19 éves vagyok és nagyon rég ápolóm az egyik szülőm

Kb.10 éves lehettem mikor anyukám ágyba került

Én kellet ápoljam mivel nem volt ki

Mire felépült volna újabb betegség állt elő ..

Tudom nem erre vagy kiváncsi

De ne érezted vele hogy utálod csináli …

Becsüld meg így is és örvendj hogy van!

Azért azoknak akik itt a "kérj segítséget", meg "nem a gyerek dolga ápolni a szülőt" üzenem, hogy a drága kormányunk évekkel ezelőtt hozott egy rendeletet, hogy a gyerek köteles! gondoskodni a szülőről. Ami persze jogilag 1000 oldalról támadható, de hiába, ugyanis 0, mégegyszer írom, 0 szociális háló van Magyarországon erre vonatkozólag. Ezt nem tudja az, aki nem megy végig ezen a dolgon, csak gondol valamit.

Ismerősöm anyja olyan helyzetbe került, hogy ápolásra szorult. Na most itt olyan verziók vannak, hogy a kórház vállalja a 0-24-es ápolást úgy, hogy napi 15 ezer+vigyél gyógyszert, meg pelenkát meg igazából mindent, hiszen nem TB támogatott semmiféle ilyesmi ellátás (hála a csodás szociális hálónak).

Ha ez nem játszik, feliratkozhatsz egy idősek otthonába, de ott a beugró minimum 1 ingatlan+ az ellátandó nyugdíja. És még ebben az esetben SEM biztos, hogy van hely.

Maradhatsz otthon, de természetesen nincs elismerve teljes értékű munkának az otthonápolás, kapsz pár tízezer forintot aztán ennyit nyújt neked az állam.

Vagy felveszel egy ápolót, aki nem 1000 forintos órabérben fogja ápolgatni a hozzátartozódat....

Tehát a konklúzió, hogy ha van pénzed akkor vannak alternatívák (de még úgy sem egyszerű), ha nincsen, akkor óriási bajban vagy és senki nem fog segíteni, mert le se sz.rnak. Mindenki küld mindenhova, de egyedül maradsz a problémával.

Covid idején stroke-os betegeket tettek utcára szó nélkül... Semmiféle háló nincs az ilyen szerencsétlen esetekre.

[link]