Hogyan kezeljem anyukám túlféltését és hárítását a fiúkkal szemben? Bocsánat, hosszú lesz, de jól esett kiadni magamból, mert nincs kinek elmondanom.

Azt le szeretném szögezni, hogy szeretem az anyukámat, jó a kapcsolatunk, sok mindent elmondok neki és megbeszélünk, viszont mivel különbözőek vagyunk, elég sokat is szoktunk veszekedni, pont emiatt.

A lényeg, hogy anya nem kezeli túl jól a fiúkkal való ügyeket. Az apja, az én nagypapám, alkoholista volt és nem voltak túl jó viszonyban, nem is szerette. Anyukája, az én nagymamám, pedig átélte a 2. világháborút és retteg a férfiaktól, pontosan azért, amit akkor látott és tapasztalt. Anya mindig mondta, hogy végig azt hallgatta gyerekkorától kezdve, hogy a férfi csak egyet akar, nem jó semmire, nem szabad meghunyászkodni, harcolni kell. Utána jött neki is a csalódás, apukámmal elváltak, nem volt valami szép az egész, sőt. Amióta élek, végig azt hallgattam, hogy ne menjek férjhez, mert csak veszekedés lesz belőle, mindegyik fiú egyet akar, semmi többet, csak akkor vagy valaki, ha kiszolgálod őket szexuálisan, az nem kell, aki jószívű és tényleg dolgos, csak a nagymellűek kellenek - és ezért, ha valakivel pl munkahelyen összeveszik, vagy csalódás éri, akkor mindig ki kell magából, komolyan mondom, forr a dühtől és szikrázik a szeme, ahogy szitkozódik, hogy "bezzeg annak a nőnek sikerült ez meg ez, biztos jól tud sz*pni" vagy "arra bezzeg van esze stb". Hiába mondtam neki már elég korán, hogy ne mondjon már ilyeneket, mert féltem attól, hogy ez majd befolyásolni fog engem, de csak legyintett, hogy majd rájövök. Igen, lehet, hogy fog érni olyan csalódás, de addig is nem lehetne élvezni egy kicsit az egészet? És, amitől tartottam, bekövetkezett. Nagyon be tud befolyásolni ( vagy hogy kell írni xd) és nem szeretem, mert pl. ha azt mondja félválról, hogy az a ruha nem áll jól, miközben én addig jól éreztem benne magam, rögtön elmegy a kedvem és muszáj vagyok átvenni, mert csak az lesz utána a fejembe, hogy nem vagyok csinos.

Vagy ha buliba megyek, lelkemre köti, hogy írjak neki óránként. Nem arról van szó, hogy ne írnék, mert ha bemegyek a mosdóba, írok neki, mert tudom milyen aggódós (és már volt erre példa, hogy milyen kellemetlen helyzetbe tud hozni ezzel, főleg, ha kitalál valami olyat, ami nem is igaz), csak nem akarom, hogy folyamatosan ő legyen a fejemben, hanem szeretnék felhőtlenül szórakozni, kiszakadni az otthoni gondokból, amiből van jó pár. Volt, hogy mondtam is, hogy nem fogok óránként jelentkezni, max 2 óránként.

Amikor bekerültem egyetemre és első kolis éjszakámat töltöttem ott, szobatársammal fogtuk magunkat és felmentek a főtérre. Gyerekkorom óta ismerem azt a várost, ahol tanulok, szóval nem okozott gondot a tájékozódás, főleg, mert ismert területen voltunk. Élveztem, hogy végre nem családdal vagyok ott, hanem barátokkal (ami mindig gondot okozott), de felhívott, hogy most azonnal menjek vissza a koliba. Kicsit volt kellemetlen, hogy egy még ismeretlen, de már ismert személy előtt hisztizik, hogy menjek vissza a koliba, különben majd rokonomat értem küldi. (Persze, idegen városban, ha felmentünk valamerre, írtam neki, hogy hova megyek hosszabb időre, mert ha tényleg baj van, akkor na...) Vagy mikor szobatársam nem volt bent egyik éjszaka, nem tudom, hányszor rám telefonált, hogy zárjam be jól az ajtót, tegyek oda széket, az ablakot is zárjam be, nehogy megerőszakoljanak. És már annyira belelovalta magát, hogy összevesztünk a képtelenségén.

Ezeket azért írtam le, hogy kicsit jobban megértsétek. Igen, anyás vagyok, ő nevelt fel, apámmal kb 10 éve nem tartom a kapcsolatot, tudom, hogy sok mindent feláldozott értem, és sok mindenben kikérem a véleményét, mert számít nekem, de van egy pont bennem is, hogy pl ezt nem akarom megosztani vele, vagy nem akarom, hogy ő válassza ki a ruhámat, mert nem az ízlésem. Például.

A fiúk terén akkor váltam elutasítóvá, mikor még kisiskolásként elmondtam neki h xy osztálytársam tetszik (alsóban azért sokszor volt szerelmes mindenki xd) és elmondta ezt nevetve a család előtt, hogy miért az a nagyfejű. Nem volt vicces szerintem, mert megbíztam benne, ő meg kiadta. Erre később is volt példa. Szóval nem szoktam elmondani, ha beszélek valakivel, vagy ki az esetem, mert egyszerűen nem akarok vele erről beszélni, ez barátnős téma. De mivel együtt élünk, és kb még azt is megkérdezi, hogy hova megyek, mikor este a mosdóba indulok... komolyan hova mennék pizsamában? :D

Szóval a randikat elmondom, hogy találkozóm lesz. Pont. Nem mutatom meg, nem mondom el a nevét, mert ha nem lesz belőle semmi, minek... de elmondom, mert ugye ki tudja, barátnőkkel is mindig közöltük, főleg koliban.

Emlékszem, az első randim 18 évesen volt, mert a szüleim válása és ugye a család női tagjainak hozzáállása miatt sokáig görcsös voltam fiúk közelében, se önbizalmam nem volt, se olyan baráti köröm. Ezen amúgy dolgozok, építgetem magam. És a randi előtt engedélyt kértem, hogy elmehetek-e! Meglepődtem, hogy jól kezelte, mert szerintem nem szokta.

Nem volt még soha párkapcsolatom, se semmilyen szexuális élményem a másik nemmel, pedig vágyok rá... Csak van, hogy nem érdekel, vagy sokat tanulok, vagy nem jön össze, itt volt a covid stb. Ez viszont másik téma. Így is hosszú, amit írok :D

Szóval az elmúlt időben elkezdtem randizgatni, főleg netes társkeresőkön, mert baráti összejövetelre nincs esélyem. Nem érdekelt, sőt, ha belegondoltam, hogy valaki hozzám ér, kirázott a hideg. Abbahagytam. Most tavasszal viszont újra felmentem a húspiacra, nem görcsöltem rá, élveztem a beszélgetéseket. Randiztam egy sráccal. Minden gördülékenyen ment, nem volt feszültség, meg is lepődtem magamon. Sokáig tartott a randi, írtam anyának közben, hogy még vele vagyok, de nemsokára megyek haza. Erre felhív, hogy mikor megyek, mikor másnap órám lesz, ami nem egy reggel 8 órai előadás, hanem későbbi... és hétvége is volt ekkor. Kérdeztem meglepődve, hogy írtam, de ő nem látta. A lényeg, hogy úgy összezavart, hogy korábban hazamentem, mint terveztem. Persze másnap önostorozás ment, hogy minek hallgatok rá, csak felnőtt lennék... Pár szót mondtam a fiúról, és hirtelen olyanakot kezdett mondani, hogy komolytalan, amiért nem jár egyetemre (érettségije van, meg egyébként dolgozik a saját vállalkozásban, és engem ez nem zavart, mert ugye egy diplomás is lehet alpári hülye, na mindegy, nem ez a lényeg) és hogy BIZTOS a régi barátnője van az eszében. Én meg álltam, és néztem, hogy ez hogy jutott eszébe...

Később újból találkoztam a fiúval, felmentem hozzá és úgy volt, hogy ott alszok, de majd kora reggel haza visz, mert neki is mennie kellett. Igen, tudom, hogy kicsit naivság volt felmenni hozzá, de mondom, örültem, hogy annyira egyszerűen nagyszerű érzés vele lenni és élveztem, hogy önmagam vagyok, hogy nem fojtanak meg otthon. Elmondtam a srácnak, hogy száz vagyok, ő tök jól kezelte, beszélgettünk is a múltunkról, de nem mélyültünk el benne. Nem akartam vele aznap lefeküdni, de megfordult a fejemben, hogy később esetleg...

Szóval felhívtam anyát, hogy nem megyek haza. Azért hívtam, hogy ne forduljon elő a korábbi eset, hogy nem látja az üzenetet vagy látja, de felhív. Mondtam, hogy nem fog történni semmi, persze hallottam a hangján a nem tetszést. És olyan jó felüdülés volt utána, hogy csak én vagyok és a fiú, még csókolózás közben is sikerült kikapcsolnom az agyam, hogy vajon anya mit mondana erről...

És megcsörrent a telefon. Előzőleg eldöntöttem, hogy nem csinálom azt, mint múltkor, de utána mégis megtettem. Azt mondta menjek haza taxival, és nem tudtam eldönteni, hogy vele vesszek össze vagy a fiúval. Hazamentem, és természetesen a fiúval félbeszakadt minden, nem is csodálom, hogyha inkább azt mondta nem, meg is jegyezte, hogy azért engem fognak... Persze rosszul esik a visszautasítás, mert a személyiségileg passzoltunk, de ez az én családom, és nem erőltethetem rá... őszintén, én is menekülnék egy ilyentől. Otthon a várt veszekedés elmaradt, másnap anya csak annyit mondott, hogy nem is beszéltünk a védekezésről, kell gumi, inkább megveszi, de ha véletlen terhes lennék, úgyis hozzá szaladnék, meg ne legyek könnyű préda, és ne bánkódjak a fiú után, én hagytam ott őt, utána meg nem értette, hogy a srác miért nem ad új esélyt.

Túl vagyok a felvilágosításon, amit ő és a suli adott, ezenkívül tisztában vagyok a dolgokkal, nem hülye vagyok... De rájöttem, hogy ő azt hiszi, hogy semmit nem tudok, és borzasztóan rosszul esett, hogy még a szexuális életemet is irányítani akarja, hogy nem tudja jól kezelni a fiúügyet (olyanokat mondott, hogy amiért a fiú családja gazdag, engem úgysem fogadnának el). Én bizalomból felhívtam őt, pedig nem lett volna kötelességem szólni neki, csak mint fentebb is írtam... meg előtte volt nagymamámnak kórházi problémája és lett haláleset a családban, nem tehettem meg, hogy lenémítom a telefont.

Szóval rosszul vagyok attól, hogy rágja a fülem állandóan, hogy ismerkedek-e valakivel, nincs olyan barátnőm, akit megkérhetnék arra, hogy hozzon össze valakivel stb. Miközben meg minden erejével azon van, hogy szétbarmolja a leendő kapcsolatomat (amiből ugye lehet nem is lett volna semmi, de így esélyem sem volt arra, hogy ezt belássam). Ostorozom magam azért, hogy nem mondtam neki nemet, és nem volt elég akaraterőm arra, hogy inkább a jelenre koncentráljak és önmagam lehessek. Belegondoltam abba, hogy így igen sokáig lubickolhatok a nagy semmiben, és nem lesz soha senkim, vagy ha igen, anya az agyamra fog menni, mint mindig. Igen, szeretnék elköltözni, de egyelőre ez nem lehetséges, pedig úgy érzem megfulladok. És most összetűznek bennem az érzelmek, mert szeretnék önálló lenni, de visszafog az az érzés, hogy ezzel magára hagyom őt és mintha ezzel elárulnám.

Beszélni vele erről nem igazán lehet, mikor mondtam a fiút, akkor is csak legyintett, sőt örült, hogy nem lett semmi és nem értette, hogy miért haragszok rá. Meg magamra, ugye...

Pedig míg kolis voltam, bármikor lefeküdhettem volna bárkivel, meg míg fel nem hívtam azon az estén, előtte is szexelhettem volna a sráccal...

Valakinek volt hasonló esete? Hogyan kezelhetném ezt az egészet? A fiút utána próbáltam elérni, persze mikor ráébredtem arra, hogy ez hopp lett, nem égettem tovább magam, csak fáj, mert esélyem sem volt igazán arra, hogy megismerjük egymást. Itthon ülök és tanulok, anya meg büszkén mondja mindenkinek, hogy én bezzeg nem pasizok, de közben meg állandóan azt hajtogatja, hogy ha sikerül nekem valaki...

Mit tegyek? Olyan régóta vannak bennem ezek az érzések. És félek, hogy mire eljön az a személy, akit "megérdemlek", az évekbe telhet... Mindig az volt, hogyha majd készen állok. A legutóbbi próbálkozásomnál úgy éreztem, javultam tényleg jól éreztem magama bőrömben, felszabadult voltam, de azért az óvatosság bennem volt, mert nehezen oldódó típus vagyok. Most viszont a történtek után úgy érzem, túl sok lépcsőfokot zuhantam vissza, és az építkezés több időt fog felemészteni. Újból.

22l