Hagynád „éhen halni” az anyukádat, vagy a depresszió mentség az anyai szeretet hiányára és támogatnád?

Sziasztok!

30-as férfi vagyok és nem tudom külső szemlélőként nézni az anyám helyzetét, a vele való kapcsolatomat, ezért kíváncsi vagyok a véleményetekre.

A testvéremet és engem apunk és apum anyukája nevelt fel. Kb. 3-4 éves koromban elváltak a szüleim és a bíróság apumnak ítélt minket.

Anyámról, mint ember:

Anyám állítása szerint depressziós, és az életben nagyon sok rossz dolog történt vele a korai gyermekkorától kezdve a házasságon át. Szerinte apum tönkretette, folyton ugratta, viccelődött vele stb. mely idegileg kikészítette.

A gyermekkorában is gondjai voltak, az előző párja meghalt egy balesetben, és sok más is történt, amit itt nem írok le.

Kb. 10-15 éve nem dolgozik (utálta a munkáját), azóta a párja tartja el fizikai munkából.Falun élnek, egyszerű emberek, romos ház, szegényes élet.

Anyám délután/este kel fel, és hajnalban fekszik le. Kerüli az embereket, alig megy boltba, teljesen magának való.

Ha elkezdek vele beszélni a jövőjéről, ideges lesz, és félbeszakít, nem lehet vele beszélni. Azt mondja ne stresszeljem, így is annyi baja van, stb.

A kapcsolatunkról, múltról röviden:

Anyám elmondása szerint (és apám szerint is) ha anyámhoz kerültünk volna, hetes (bentlakásos?) óvodába vagy iskolába kerültünk volna, ezt konkrétan az elhelyezés során a bíróságon hangzott el.

A válás után 3 hetente hétvégén mentünk anyámhoz, mindig úgy éreztem, hogy ez neki teher. Igazából valamikor egy beszélgetés során mondta is, hogy neki nem kellett volna szülnie.

Aztán a találkozókból több havi alkalmak, majd volt olyan, amikor 1-2 év is elmaradt tali nélkül. Valahogy se én, se ő nem erőltettük.

Jött a COVID. Én és a tesóm is menni akartunk, egyébként általában mindig mi hoztuk fel, hogy meglátogatnánk.

Szóval 2020-ben, amikor mondtam, hogy lemennék hozzá, mondta, hogy ne menjek, mert vírus van, kategorikusan elzárkózott.

Nem azt mondta, hogy nagyon jó lenne, ha mennék, mert 2 éve nem látta a fiát, hiányzom, stb. hanem zsigeri elutasítás, hogy kb. hülye vagyok, COVID van.Csomagot se küldhettem, pedig akartam karácsonyra.

Majd 2021. augusztusában felhívott, hogy akkor a jövő héten mehetek, mert most jók a számok halálozás tekintetében, bemondta a TV. Erre én felhúztam magam, mert 2 éve nem látott, én többször is mentem volna, de elutasít. Erre bemondja, hogy kevés most a halálozás, ezen a jövő héten mehetek, neki most jó.

Erre felhúztam magam. 2 éve próbálok lemenni, elutasítás zsigerből, nulla sajnálom fiam, kár, hogy nem jössz. Szóval nem mentem le végül. Azóta párszor beszéltünk, sose mondta, hogy menjek.

De ugyanez történt kb. az elmúlt 30 évben is. Emlékeim szerint Ő magától sose, vagy max 1-2 alkalommal mondta, hogy menjünk le. Mindig mi mondtuk, hogy lemegyünk, erre pedig sosem az volt a válasz, hogy: Jaj de jó, már úgy hiányoztok, stb. Hanem: öö, okéé, de szóljatok előre, hogy tudjam mikor jöttök, mert rá kell készülnöm…

Amikor telefonon beszélünk, sosem érdeklődik igazán, hogy kivel-mi van. Nem kérdez a barátnőmről, nem kérdez a munkáról, gyerek, vezetés, semmi mély téma, hogy kivel mivan, hogy halad az élete. Annyi, hogy jól vagytok? Majd utána kb. róla beszélünk vagy valami általános témáról beszélgetünk, mint két haver, nem mint anya-fia. Nem érzem az őszinte érdeklődést részéről.

A kapcsolatom mindig olyan volt vele, mintha nem az anyám lenne, hanem egy távoli rokon, akivel az élet dolgairól tudok beszélgetni, de ennyi és semmi több. A tesóm ugyanezt érzi.

Pár példa:

A tesómnak egyszer azt mondta, hogy ha lesz esküvője, Őt ne hívja meg, mert biztos nem bírná ki, hogy megmondja az őszinte véleményét a párjáról.

A tesómnak eltört a csontja, és direkt akkor szólt anyámnak, amikor már felépült. Anyám megdicsérte, hogy jól tette, hogy neki nem szól, mert csak idegeskedett volna.

Ha nekem és a párunknak lenne esküvője, gyereke, oda se jönne el, ez biztos. Emlékszem az általános iskolás ballagásomra is melegítőnadrágba jött el.

És akkor a többi, mely miatt végül is a kérdést kiírtam:

Pár hónapja arról beszélgettünk, hogy vele semmi olyanról nem lehet beszélni, ami az ingerküszöbén túlmutat, felidegesíti, stresszeli. Erre megkérdeztem, hogy ha holnap karamboloznék és lebénulnék, mi a jobb, ha elmondom neki vagy ha nem?

Erre azt válaszolta: Ő mindig mindenre tud válaszolni, de most erre nem tud. nem tudja, hogy tudni akarja-e hogy mi történt a fiával.

Egyébként azóta megtudtam, hogy ő 100 évig akar élni, és azért kerül mindent (vírus, ingerek, stressz, stb.) hogy minél tovább éljen…

Szóval telefonon beszélgettünk, és felvezetés után megkérdeztem hogyan képzeli el a jövőt.

Nem dolgozik, nem lesz nyugdíja se, aminek lenne értéke. Megkérdeztem mi lesz vele, ha már nincs párja, aki eltartja.

Válasz: Neki nagyon rosszul esne, ha én akkor magára hagynám. A tesómra valszeg majd nem fog tudni támaszkodni, de rám igen…

Ő mindent a depresszióra fog és hogy sok rossz dolog történt vele ezért olyan, amilyen.

Ez mentség arra, hogy 30 éve nincs benne anyai ösztön, illetve eközben számít rá, hogy én majd segítek neki, amikor rászorul?

Mi lesz vele, ha nem lesz, aki eltartsa? Egy romos házban él, nincs bankszámlája, gondolom kis kp megtakarítás. Nekem kellene majd ápolni, miközben sose kaptam tőle anyai szeretetet? Éhen fog halni, ha esetleg egyedül marad és én nem segítek rajta.

Édesapámmal más a helyzet, őt gondolkodás nélkül segíteném, bár ő FELELŐSSÉGET vállalt az életéért és tett önmagáérért, hogy ne a gyerekeinek kelljen eltartania őt.