Attól, hogy nincs egy emlékem sem ilyenről, az apám bánhatott még velem jól?

Nekem sincs semmi jó emlékem az apámról, pedig biztos voltak kedves megnyilvánulásai is néha, de valahányszor eszembe jut, mindig olyan emlékek törnek fel belőlem, hogy a kocsmából hazajérkezve indul a balhé otthon. Arra is tisztán emlékszem, amikor a szemem láttára fojtogatta anyámat, pedig csak hat éves voltam. Az üvöltözések, az "elválok és viszem a kölköket is" rendszeres volt. Ilyen közeg után nehéz arra emlékezni, mikor kaptam tőle pl. egy ischlert (azt is csak azért, hogy ne mondjam el anyámnak, hogy óvodából egyből a kocsmában találtam magam, ha ő jött értem).

Érdekes ez a virágos történet, volt egy kollégám, aki csodálatos apa, van három lánya. Ő minden névnapra/szülinapra/nőnapra hatalmas csokor virággal ment haza és nagyon irigyeltem érte a lányait. Mai napig mindent megtesz értük, nagyon ritka az ilyen!

Teljesen mindegy.

Az én "apám" is rendkívül jól bánt velem a válásig, kár hogy azóta nem láttam.

Az én apukám olyan hatéves korunkig tudott jól viszonyulni hozzánk, utána eltávolodott tőlünk. Megvolt a maga baja pszichésen, és valahol értem ezeket a mozgatórugókat. Veszekedett, frusztrált volt, dühös volt, stb. velünk nem foglalkozott annyit, inkább munkába menekült amikor mi otthon voltunk, és amikor aludtunk, akkor jött haza... Gyermekkori trauma, amit nem dolgozott fel, és valahol megakadt ott. Utána nem érezte biztonságban magát, legjobb védekezés a támadás, és persze mi ezt eltanultuk tőle. Szuper család lett a miénk is.

Vannak, akik félnek kimutatni az érzéseiket, az én apám is ilyen volt, és családban én se mutatom ki, semmit nem tudnak rólam kb.

Ill. az is ott van, hogy gyűlölte az apját, mert elváltak a szülei, és az anyja ellene nevelte, és emiatt nem volt igazi férfiképe.

Tehát ok mindenképpen van, ami egyáltalán nem azt jelenti, hogy te vagy a hibás, és lehet, hogy régen volt, csak kikopott, vagy ez generációk óta nem is volt szokás a családban.