Sosem fogok már találni egy családot az életemben, ahova tartozhatok?

Tudom, idiótának tűnök (lehet az is vagyok), de teljesen szét vagyok esve. Úgy érzem, elvesztettem a családom, nem érdeklem őket és az egész teljesen formális. Persze, kapok szeretetet a páromtól, barátaimtól, de a szívem szakad meg néha, annyira hiányzik, hogy valaki a gyerekeként szeressen.

Az egész rokonságban csak a szüleimmel tartottam a kapcsolatot, mert apám családja anyám miatt utál engem, anyám családja meg apám miatt. Pontosabban már lassan szüleim sincsenek. Édesapámmal teljesen megszakadt a kapcsolatom, állandóan fenyegetett és bántott, édesanyámat is. Végül inkább kitéptem magam a kapcsolatból, bírósági ügy is volt belőle, nem akartam félelemben élni. Azóta semmit nem tudok róla. Édesanyám egész gyerekkoromban a legjobb barátom volt, csomó helyre elmentünk együtt, aztán nem tudom, mi történt... Megismerte a jelenlegi párját, akinek én mindig is egy zavaró tényező voltam, szétköltöztünk, ők kiköltöztek a városból, én különköltöztem és onnantól véget ért minden, ami korábban számomra bizalmas kapcsolatot jelentett anyukámmal. Hívom mindenhova, nem jön velem. Kéthetente találkozunk, akkor is csak én megyek, addig nem is keres. Fizetnék neki egy egész nyaralást, hogy velem lehessen, de nem akar jönni nevetséges indokok miatt (pl hogy a kutyájával mi lesz addig itthon). Bármit mondok, semmihez sincs kedve velem, egy sütire sem akar beülni egy cukrászdába, csak a kényelmes otthonába járkáljak ki, ő sosem jön hozzám/velem. Nem tudok tőle tanácsot kérni, nem tudok vele beszélgetni, mert mindent elbagatelizál, nem is érti az életem, azt sem tudja, mit tanulok, egyáltalán mi a munkám, de nem tartja igazi munkának, amit csinálok. 3 diplomám van lassan, jól keresek, segítem őt anyagilag, de folyamatosan olyanokon fanyalog, hogy például nem lettem Dr. Xy. Nem érti, hogy az én szakmámban doktorálni a megélhetésem feladásával járna, orvosnak meg alkalmatlan vagyok. Próbálok küzdeni az elismeréséért, a figyelméért, hogy úgy érezze, volt értelme engem vállalni, de úgy érzem, semmi vagyok és hülyeségnek tart mindent, amit mondok vagy csinálok. Úgy érzem, nincsenek szüleim, csak emberek, akiket próbálok szeretni, de mindig lesz egy üvegfal köztünk, amin át nem értjük egymást igazán. Már pusztán a politikai nézeteim miatt (másra szavaztam, mint ő) egy semmirekellő libsinek tart, aki nem próbálja eléggé, aki buta még értelmes döntéseket hozni. Ezt így már elmondtam neki is, de csak ígéreteket kaptam, amikről most is látszik, hogy nem lesz belőlük semmi. Tudom, én sem voltam mindig a legjobb gyerek, én sem becsültem meg mindig, mikor ennél kicsivel jobban éreztem a közelségüket, de most mindenkit irigylek, akinek van családja és vágyom arra, hogy egynek a tagja lehessek én is. Szeretem, mikor a barátaink elhívnak egy-egy családi eseményre, ahol a rokonaik megkedvelnek engem és úgy beszélnek velem, mint valamikor 10-15 éve a saját szüleim is tették. Hogy legalább tőlük megkapom, hogy milyen "rendes kislány" vagyok.

A párom oldaláról sincsenek szülők a közelben, apuka gyerekkora óta nincs képben, anyukájával meg teljesen megszakította a kapcsolatot. Én kedveltem azt a nőt, mert értelmes és érdeklődő volt, de ez az ő dolguk. Én nem akarom őt nyüstölni ezzel, hogy szeresse a szüleit, mert nekem kell egy szülő az életembe. Az ő szülei yő dönt arról, mennyire legyenek a közelben. Tök nevetséges, hogy az anyósom szoknyája mögé is szívesen bújnék, mert a saját anyám nem beszélget velem semmiről és bármi bajom van, amit elmondanék neki, eltereli a témát.

Nem érdekelnek az anyagiak, nem akarok senkin élősködni (sőt), felnőtt nő vagyok, 25 éves, saját otthonnal, önálló keresettel, komoly végzettségekkel, nincs szükségem pénzre és senkire, aki pelenkázzon, csak vágyom rá, hogy tartozzak valahova, hogy valakivel beszélhessek, mint gyerek a szülőjével, hogy valakinél legyen egy hely az asztalnál, ahol szívesen lát néha (és hiányol onnan). De mi nem megyünk sehova ilyen helyre, mert nincs kihez, egyik oldalról sem. És szeretem a párom, de vele a család nem az a fajta család, amire szükségem lenne. Ebben a családban akkor is legfeljebb csak szülő tudnék lenni, ha lenne gyerekünk, de az meg nem lesz.

A baráti körömben a szülők aktívan részei a gyerekük életének, pedig egyidősek vagyunk nagyjából (20-30 között). Ha megyünk együtt valahova, készítenek nekik és "a kis barátaiknak" az útra dolgokat, apa/nagypapa nyomkodja a kezükbe a házi páleszt, felhívják őket, hogy mi újság, kíváncsiak rá, hogy hogy zajlik a gyerekük élete. Olyan dolgokon kapnak össze, hogy a gyerekükkel akarnak menni valahova, de ő inkább barátokkal vagy csak a tesójával menne. Én meg az utcából nem tudom kirángatni a saját anyám... Mások büszkék rá, hogy a gyerekük diplomát szerez, alig várják, hogy ünnepelhessek, az enyém meg megkérdezi, hogy muszáj-e elmennie a diplomaosztómra, mert minek legyen ott.

És ha bajom van, akkor az a válasz, hogy ugyan mi a bajom, anyagilag oké vagyok, innentől megoldom már, nincs szükségem segítségre.

Pedig érzelmileg nagyon nagy szükségem lenne rá. :(

Nem tudom, mit tudnék tenni, hol tudnék találni embereket, akikhez tartozhatok, olyan családiasan. Tudom, hogy vannak emberek fordított helyzetben, gyerek nélkül, de szerintem nekik én sosem fogok kelleni, főleg nem úgy, hogy nem vagyok már kisgyerek és talán igazuk is van... Talán tényleg nem tudok más életében a gyerek lenni. De annyira méltatlan, hogy aki ilyen volt és akit közelebbről ismertem, az is például a saját gyereke után kajtat, aki a drogfüggősége miatt lilára verte, majd elmenekült otthonról és évek óta nem hallott róla. És még neki is jobban kell ez a gyerek, akárhol is van, mint a saját anyámnak én, pedig soha semmit nem tettem ellene és próbálok mindenben ott lenni neki, de egyszerűen immunis rá.

Nem akartam ilyen hamar felnőni. Pontosabban nem így akartam. :(