Van itt olyan, akit egyáltalán nem tudnak elfogadni a szülei felnőtt korában?

Engem anyukám nem tud elfogadni, amire sajnos nemrég eszméltem rá, és talán ő sem olyan régen realizálta ezt. Visszagondolva számtalan jel utalt arra, hogy olyannyira nem tudott elfogadni, hogy folyamatosan kezdett érzelmileg eltávolodni tőlem és szószerint az ellenségének látni. Mindezt azért, mert nagyon másképp vélekedünk dolgokról, főleg a velünk kapcsolatos múltbéli történésekről. Mintha két különböző életben éltünk volna, ahol sehogy sem egyeznek az események. Ő is teljesen másképp élt meg bizonyos dolgokat, meg én is. Én minden sérelmemen túl tudtam lépni, mert bennem nagyobb volt és mai napig nagyobb a szeretet érzése iránta, viszont ő sajnos olyannyira nem tudott túllépni a múlton, és elfogadni, hogy nem olyan a látásmódom, mint az övé, hogy teljesen megszakította velem a kapcsolatot fél éve. Nem mellesleg 5 éve, még középiskolás koromban kiköltözött a párjával és a féltestvéremmel Csehországba. Akkoriban meg sem fordult a fejemben, hogy közrejátszódhat ebben a döntésben, hogy menekülni akar tőlem, mert tudta, hogy márcsak a suli befejezése miatt sem, de főként a párom -aki már a férjem- miatt biztos nem megyek velük. Most felnőtt fejjel, visszatekintve áll össze a kép sokmindennel kapcsolatban. A 23 évig minden vita és gond ellenére "tökéletes" anyának hitt legfontosabb személyről az életemben hirtelen kiderült számomra, hogy mennyire félreismertem és nem láttam a nyilvánvalót..

Pedig szavakkal is kimondta, hogy mennyire betegnek, gonosznak, "hálátlan kis dögnek" gondol. De még akkor sem esett le, azt hittem csak a vita hevében csúsztak ki a száján ezek a dolgok. Bár gondolhattam volna, hogy nem, hisz bocsánatkérést sosem kaptam semmiért, amiért azt gondoltam, hogy járt volna...

Nem beszélve, hogy mindig mindenért én voltam a hibás és a fura, aki nem úgy csinálja a dolgokat, ahogy "kellene". Tipikus mártír-anya. De erre is csak mostanában jöttem rá. Tényleg mintha lehullott volna egy lepel, ami eltakarta a valóságot vele kapcsolatban. Tini korom óta a tettei, szavai mind-mind nyilvánvaló megnyilvánulásai voltak annak, hogy mennyire nem tud elfogadni és gyűlölet veszi át a szetetete helyét. Nem mondom, hogy nem próbált elfogadni, de sajnos nem sikerült neki. Mióta megvilágosodtam ezzel kapcsolatban és megszakította velem a kapcsolatot, olyan mintha elvesztettem volna az életemet...mintha csak egy álom lett volna a múltam. Olyan jelentéktelen lett minden, hiába van egy csodás férjem, elveszettnek és egyedül érzem magam, pláne annak tudatában, hogy tini korom óta már egyedül voltam igazából, csak akkor még nem fogtam fel.

Ezen események feldolgozásával foglalkozok most és valószínűleg még egy darabig el fog tartani..

Engem az anyám egyáltalán nem szeret, folyton lelkileg terorizált és tönkre tett mondván semmi szerethető nincs bennem.

Emiatt lett nagyon sok rossz párkapcsolatom is ...