33 évesen még mindig vágyom a szüleim szeretetére, valaha elmúlik ez?

Úgy tűnik szenvedsz attól, hogy egyoldalúan vágyodsz a szűlői szeretetre.

... Talán mégis érdemes részletekbe bonyolodnod, de az biztos hogy a felnőtté válással, a családtól való elszakadás sokunknak trauma. Mert a dédelgetős szeretetnek vége van.

A szenvedés addig szükséges, amíg rá nem jössz, hogy szükségtelen.

Egyébként is kizárólag a saját szeretetedre van szükséged, sosem másokéra

"Egyébként is kizárólag a saját szeretetedre van szükséged, sosem másokéra"

Ez nagyon nem igaz. AKit soha nem szerettek, az nem lesz egészséges lelkivilágú ember. Azzal a részével egyetértek, hogy fontos, hogy magunkkal jóban legyünk.

Akit sosem szerettek az nem lesz egészséges lelkivilágú ember? Ezzel nem értek egyet.

Tény, hogy hátrányból indulunk az életben mert kevesebb az ömbizalmunk, az önszeretetünk, nem tudjuk/nem érezzük hogy megérdemeljük, hogy szeressenek és hogy van miért szeretni magunkat.

De igen is, kellő önismerettel, önelfogadással igen is lehet egy ilyen ember is egészséges lelkileg. Fel kell dolgozni a múlt sérelmeit és megérteni, hogy miért voltak ilyenek a szüleink. Fontos hogy megértsük hogy SOSEM MIATTUNK voltak rosszak a szüleink hozzánk. Nem azért nem szeretnek mert nem érdemeljük meg. Én rengeteget dolgoztam ezen.

Tehát továbbra is tartom, és továbbra is lehet lepontozni, de szerintem akkor is a saját magunk szeretete a legfontosabb, és keseregni a múlton és állandóan ezen bánkódni teljesen felesleges. Meg kell érteni mi miért volt, elfogadni, és úgy építeni tovább az életünk, ahol már megéljük a szeretetet. Tapasztalatból írom.