Hogy kellene megoldanom ezt a helyzetet?

Kezdem ott, hogy egyre jobban kezdem leépíteni a kapcsolatot anyámmal, és szándékomban áll szinte teljesen meg is szakítani azt, vagy maximum csak évente 1-2 alkalommal találkozni vele ha majd oda kerülök hogy saját lakásom lesz.

Naphosszat mesélhetnék róla hogy milyen mérgező, rosszindulatú és manipulatív személy, hogy hány helyen tette tönkre a gyerekkoromat, mennyi felhalmozott problémám van miatta, amiket pszichológus nélkül biztos nem fogok tudni megoldani.

Sose volt szoros kapcsolatunk, már akkor se szerettük egymást mikor még kisgyerek voltam, néhány ritka alkalommal kerültünk csak közelebb egymáshoz mikor sebezhető állapotban voltam és úgy tűnt segíteni szeretne, de aztán nyilván minden ilyen alkalommal hátbaszúrt és még rosszabbá tett mindent. Úgyhogy már egész fiatalon elkezdtem leépíteni mindent ami köztünk volt, amikor csak tudtam elkerültem, nem osztottam meg vele semmi személyeset, és próbáltam figyelmen kívül hagyni a sértéseit.

De most viszont hogy kollégista lettem, és még ritkábban beszélünk, hirtelen megint elkezdett közeledni hozzám, és próbál bűntudatot ébreszteni bennem amiért semmit nem osztok meg vele és kizárom az életemből. Majd amikor emlékeztetem hogy mi történt akkor, amikor a múltban közel engedtem magamhoz, nyilván tagad mindent, hogy ő erre nem is így emlékszik, túlreagálom, hálátlan vagyok, stb. De tudom hogy kettőnk közül nem én vagyok az őrült, mert a család többi tagja igazolja, hogy hazugság amiket állít. Egyébként nem is csak velem kapcsolatban szokta ezt eljátszani, amióta az eszemet tudom szokása volt ilyen alternatív történeteket kitalálni édesapámmal és a testvéreimmel kapcsolatban is, olyan magabiztossággal szokta ezeket előadni rokonoknak/szomszédoknak/munkatársaknak, hogy ha nem ismerném, még én is elhinném amit mond. De valószínűleg a saját agyát is átmossa, mert nem csak "külsősöknek", hanem nekünk is ugyanígy szokta mesélni a kitalált történeteit, hiába mondjuk neki hogy ne fáradjon, mert mind igazolni tudjuk hogy nem így történt, akkor is folytatja, hogy de tudja hogy neki van igaza, ne próbáljuk meg másként beállítani a dolgokat. Ezt persze órák hosszáig kiabálva, szinte napi rendszerességgel hallgattam amíg otthon laktam, volt amikor úgy éreztem már én is bele fogok őrülni.

Tudom hogy gonoszan hangzik, de mindig is azt kívántam hogy bár soha ne lett volna az életem része, már egész fiatalkoromtól kezdve abban reménykedtem hogy elválnak, és apukámmal elhetünk majd csendben és nyugalomban, de sajnos nem így történt.

A mentális problémák (szorongás, depresszió, alacsony önbizalom) mellett fizikai betegségeket is okozott, elég beteges voltam már ovis korom óta, volt hogy elhanyagolás, volt hogy a szorongás fizkai kivetülései miatt kerültem vissza újra és újra orvoshoz, addig amíg idősebb nem lettem, és a barátaim és a párom segítségével nagyjából helyre nem jöttem lelkileg és mentálisan.

Tudom, hogy minden tekintetben az lenne a legjobb nekem, ha megszakítanék vele minden éltező kapcsolatot, mert nem fog megváltozni, egyszerűen ilyen a személyisége. De mégis bűntudatom van, mert olyan hihetően szokta előadni hogy érdekli mi van velem, meg hogy bántja hogy kizártam az életéből, hogy egyszerűen képtelen vagyok nem sajnálni, pedig pontosan tudom hová vezetne, ha úgy döntenék hogy hiszek neki és bízni kezdenék benne, párszor már bedőltem neki, még egyszer nem fogok.

A legnagyobb probléma pedig az, hogy soha nem fogok tudni minden kapcsolatot megszakítani vele, mert még mindig a családunk része. Apukámat és a testvéreimet nagyon szeretem, és ha velük találkozok, akkor általában anyámmal is szoktam. Vagyis ezt megfordítva azáltal hogy anyámmal egyre kevesebbet találkozok, mert próbálok a lehető legritkábban hazalátogatni, így apuékat is kevesebbet látom, ami viszont nagyon fáj.

Azt hiszem ez okozza leginkább a bűntudatot, hogy a család többi tagjával is leépült valamilyen szinten a kapcsolatom, és nem tudom hogy oldhatnám ezt meg, mert ha oda kerülök hogy elköltözök egyetem után (valószínűleg másik városba), akkor is ez lesz. Két választásom lesz, vagy sűrűn látogatom a családot, de akkor hallgathatom anyámat (most se szokott békén hagyni amikor hazamegyek, szinte mindig veszekedés lesz a vége), vagy ritkán találkozok velük, de akkor meg apuék fognak nagyon hiányozni. Persze online sokat szoktunk beszélni, de az nem ugyanolyan mint egy személyes találkozás. Mi lenne a jó megoldás? A válás érthetetlen okokból kifolyólag nem opció, és azt is kétlem, hogy valaha megjavulna a kapcsolatunk, mert ahhoz túlságosan régre nyúlik vissza a neheztelés és keserűség.