Hogyan lépjek azon túl, hogy nem törődnek velem a szüleim és nem támogatnak, nem állnak mellettem?
Anyagiak terén mindig számíthattam a támogatásukra, viszont érzelmileg sosem éreztem részükről hasonló támogatást, sőt még azt sem mondanám, hogy különösebben érdekelném őket, törődnének velem vagy fontos lennék számukra.
Nem szeretném részletezni, mert így is elég terjengős. A lényeg az, hogy nagyon kevés időt töltünk együtt, alig beszélünk egymással (akkor is csak pár szót ilyen általános témákról mint pl. időjárás, hírek, politika), nincsenek nálunk családi programok sem és bármilyen ötletem vagy tervem volt ők (hétköznapi dolgok mint egy új hobbi vagy sport kipróbálása, továbbtanulás, nyelvtanulás stb.) mindig negatívan álltak hozzá, egyből a lehető legrosszabb szcenáriót vizionáltál és csak megpróbáltak róla lebeszélni vagy akár egyáltalán nem is figyeltek oda, nem érdekelte őket. Ez nem csak az utóbbi évekre jellemző, hanem tulajdonképpen így nőtem fel.
Így én mindig elhanyagolva éreztem magam, amiért még a saját családom sem foglalkozik velem, nem támogatnak, nem dicsérnek meg, nem hallgatnak meg, nem érdeklődnek felőlem stb. és ez egyértelműen rosszat tett az önértékelésemnek, az önbizalmamnak is, ami pedig nyilván kihatással van szinte az élet minden területére. Hiába vagyok már 22 éves még mindig hiányolom ezt a fajta szülői odafigyelést és kimondottan zavar az is, hogy bizonyos dolgokat senkivel sem tudok megbeszélni (mert a szüleimet nem érdekli mikor beszélek róla vagy valamit már meg sem említek nekik mert tudom, hogy csak negatív megjegyzéseik lennének, a barátaimmal “komolyabb” dolgokat sajnos nem tudok megbeszélni, más pedig nincs az életemben).
Valamint kifejezetten rossz látni, hogy a környezetemben inkább ennek az ellenkezője a jellemző és pl. a barátaim is rendszeresen beszélgetnek a szüleikkel, közös programokat szerveznek (legyen az nyaralás, kirándulás vagy csak közös főzés, film nézés, társas stb.) és minden szempontból ezerszer jobb a kapcsolatuk. Picit irigykedem rájuk emiatt, illetve szégyellem is a helyzetem mikor szóba kerül a család, mert nálunk egyáltalán nem ilyen a családi légkör.
válasza:Na és, keress olyan családot, amilyet szeretnél! Nem bennük, hanem a hozzád közel állóakban.
Megteheted, hogy elmondod, hogy ezt hogy élted meg, de ettől nem lesznek olyanok, mint amire vágysz.
válasza:
válasza: válasza: válasza:Hogy lépj túl? Úgy, hogy már nagykorú vagy, ennél fogva van lehetőséged átgondolnod a létezés mibenlétés. Egészében. Mindazon is már könnyebb gondolkodnod 22 évesen, hogy miképp áll össze a létezés, anyagi világostól és azon túl. Ha érted egyre jobban a világ mibenlétét, akkor rá fogsz jönni, hogy okkal kapunk feladatokat, mindenki részben mást.
Te olyat kaptál, amilyet. Kezdj egy dolgozni evvel lekileg és filozofikusan. Tehát gondold át, mit tanultál mindeből, milyen nehézségek és miért fejleszthetne ktéged, ha odafigyelsz ezekre a tényezőkre. Valamint 22 évesen érdemes először igazán pszichológiát szakszeráen tanulni, ami egy alapvető folyamatban mindenképp segít: az önismereted mélyítésében. Valamint léteznek traumafeldolgozó alternatívmódszerek is, ma már a net világában élünk, tájékozódj: művészetterápia, pszichoterápia, kineziológia.
Mindezek együtt alapvető eszközeid neked is. Ellenben hogy az anyagi világban hogyan lehet túlélni, az egy bizonytalanabb kérdés, főleg manapság. Mndenesetre amilyen vonatkozásban cska van lehetőséged önállónak lenned, legyél az. A gyakorlati részéről tehát azt mondanám, hogy gykorlold az önellátást. Annak se vége, se hossza. Én 40 felett megint találtam új gyakrolati tematikát magamnak, csak nemrég nyílt rá lehetőségem és ez az önellátó kertgazdálkodás. De az alap készségeid megvannak már? Mosol magadra? Főzül? Kezd avval. Mindent bele, és ügyesen! :) A net ebben is segít. Amikor 25 alatt volnam, nem volt még net, csak 20-25 éves korom tájéán akkor is csak kezdetlenesen, és saját végképp nem volt. Mégis mindent megoldottam azokból, amikról írok, engem is elhagnyagoltak a szüleim, bár el is tartottak annak idejéán engem is.
De engem minden másban akadályoztak, zaklattak (finoman szólva), és nekem kellett lehetőslégeket találnom. Megoldottam? Meg. Pl titokban jelentkeztem felsőoktatásra, és jó eredménnyel elvégeztem annak idején.
A pénzjövedeleme viszont kiszámíthatatlan tényező... Sorra mennek tönkre vállakozások, és megszaporodtak a leépítéseka munkahelyeken. Az nem rajtunk áll, azonban midnen nehézség tanítja az embert valamire - ha van hozzá LÁTÁSA.
válasza:Még valami: 22 évesen, ha férfi vagy is, alapvető dolog tapasztalatot szerezni a kisgyermekekről. Fejlődéspszichológiai szakönyvekre mindenkinek van lehetősége beszerezni, vannak ingyen beszerezhető szakkönyvek is netről, vagy esetleg könyvtárból.
Aztán menj el babysitternek.
Ellenben a tizenéves kor egy külön világ, és nagyrészt már önállóak, és inkább már csak kéznél kell legye na szülő az esetükben, szóval a kunszt nem a tizenéves korosztály, őket elviselni kell tudni, meg olyan vonatkozásokban segíteni, ami részben már felnőtt világ: beszélgetni komoly dolgokról, meg közös élmények velük se árt a szülők részéről, mint amit írsz: kirándulás stb - MAJD TE MEGADOD a leendő gyerekednek, amit nem kaptál meg, ez ilyen egszerű. :)
Megértem a szomorúságod, a szüleimről jobb, ha nem írok sokat, tudom, mi a szenvedés.
Viszont... szerintem huszonéves fiúknak is kell tapasztalat a PICI gyerekek gondozásáról, és neveléséről. Előbb elmélet, aztán próbáld ki és figyeld meg a gyakorlatban: legyél babysitter. Kereshetsz evvel pénzt, és még felkészít is az életre ez is, sőt, a világon a pickkel való bánásmód az egyik legfelelősségteljesebb dolog. Ezen felül megélheted a szeretet élményét, amit talán kevéssé kaptál meg eddig a szüleidtől.
Párkapcsolatod volt már? Nem egyéjszakás, hanem kapcsolat. Az is sok tapasztalatot ad, sőt, együttélést is gyakorolhatsz.
Nekem nincs saját gyerekem, mert erre a világra inkább (még) nem... Voltak azonban gyermekcsoportjaim, a szakmámból kifolyólag. És babysitterkedtem is időnként.
válasza:Nem mindenki egyforma és a szeretetet sem egyformán fejezzük ki. Attól, hogy a szüleidnek az anyagi biztonság(od) a megteremtése a fontos, nem jelenti, hogy nem szeretnek. Valószínűleg szeretik kontrollálni a dolgokat, és ez könnyebb nekik, ha a te dolgaidban is ők hozhatnak döntéseket. És feltételezem, nem szívesen mozdulnak ki a komfort zónájukból.
Sajnos az ilyen embereket nagyon nehéz megváltoztatni, próbálj velük én-közléseket alkalmazni (pl. anya/apa jól esne, ha meghallgatnál; vagy szeretném ha támogatnál ebben, mert ez fontos nekem).
A többi családtagommal még ennyi kapcsolatom sincs. A nagyszüleim már rég meghaltak, a szüleim testvéreivel és az unokatestvéreimmel még gyerekkoromban találkoztam utoljára és nem ismerjük egymást. A testvéremmel még néha váltunk pár szót, de ő is az unokatestvéreim korosztálya, sokkal idősebb nálam, saját családja van, távol él, nem is laktunk együtt soha stb., tehát vele sincs rendes testvéri kapcsolatom. Barátaim vannak ugyan, de ők inkább csak a szórakozásban partnerek. Mármint velük sem tudok komolyabb vagy személyesebb dolgokról beszélgetni, mert nem igazán értik vagy csak nem érdekli őket és inkább elterelik a szót vagy elviccelik. Valamint érthető módon nekik is a család az első, így pl. amikor pont több időt tudnánk együtt tölteni (főleg a nyár és az ünnepi időszakok, szünetek) a családjukkal vannak, utaznak stb. Párkapcsolatom pedig nincsen, nyilván szeretnék, de ez sajnos nem ilyen egyszerű, pláne ilyen háttérrel.
A szüleim valóban keményen dolgoztak/nak, de csak annyira mint bárki más. Azért egyiküknek sem olyan a munkája, ami különösen nagy terhet rótt volna rájuk, tehát soha nem kellett éjszakázniuk, nem kellett távol lenniük az otthonuktól, fix munkaidejük volt mindig, a hétvégéik is szabadok voltak, szabadon vehettek ki szabadságot stb. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy nekik így könnyű életük lett volna, de azért szerintem ennél sűrűbb és kötöttebb időbeosztással élő emberek is vannak és nem hiszem, hogy a szüleimnek ez állt volna az útjukban, emiatt nem jutott volna rám kapacitásuk. Ha egy nyaralás nem is, de például azért az nem igényel nagy idő- vagy pénzbeli ráfordítást, hogy együtt beszélgessünk, kártyázzunk vagy palacsintát süssünk. Illetve most már mindketten az 50-es éveikben járnak (megértem, ha esetleg ennyi idősen hamarabb elfáradnak, kevesebb motivációjuk van stb.), de mindig ilyenek voltak, akkor is mikor még egészen pici voltam (a 30-as, 40-es éveikben).
Olyan értelembe véve önálló vagyok, hogy az egyetem óta külön lakom (és ezzel együtt nyilván mosok, főzök, takarítok stb., ezzel soha nem is volt gond), de még ők tartanak el engem. Nem is ilyen értelembe véve gondoltam a támogatásukra, mármint nem pénzre vagy ilyen funkcionális dolgokra gondoltam, hogy mondjuk nem tanítottak meg főzni vagy nem azon aggódom, hogy mi lesz majd velem mikor gyereket vállalok... érzelmileg, lelkileg nehéz ez számomra és ilyen értelemben lett volna és lenne szükségem a támogatásukra, odafigyelésükre. 22 éves vagyok, de ettől függetlenül még mindig értékelném és jól esne, ha azért érdeklődnének felőlem, beszélgetnénk, meghallgatnának, mellettem állnának, támogatásukat fejeznék ki stb. Pláne úgy, hogy jelenleg más sincs az életemben, aki ezt megtenné. Nem gondolom azt, hogy nem szeretnek, mert mégis a szüleim, felneveltek, anyagilag támogatnak stb., de tényleg nem éreztem sosem a szeretetüket. Emiatt is nehéz ez számomra, mert ezek alapján nem nevezhetőek ők rossz szülőknek, hiszen mások sokkal rosszabb családi körülmények között nőnek fel, valakit bántalmaztak otthon, valakit ellöktek a családtól stb. Emiatt is van bennem egy rossz érzés ezzel kapcsolatban.
Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2025, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!