Mikor és hogyan jött el köztetek az áttörés, a kevesebb titkolózás szüleitek előtt?

Világ életemben egy kicsit magányosabb, magamnak valóbb, introvertáltabb ember voltam. Rengeteg barátom van, de van egy másik, egy magányosabb oldalam. Sokszor félek mások általi megítéléstől, hogy mit gondolnak rólam stb.

Ez sokszor abban bontakozik ki, hogy görcsös füllentő/hazudozó vagyok, ami miatt nagyon nagyon rosszul érzem magam sokszor. Kezdve olyan kis “apróságokkal”, hogy amikor buliban vagyok és rosszul vagyok, letagadom, hogy hánytam, de pl suliban is, ha valami doga szarul sikerült, nem a szüleim előtt szégyelltem, hanem azok a haverok előtt, akik sokkal rosszabbat írtak nálam. Pl kettő haverom írt egy kettest, nekem hármas lett, de kellett volna 5 pont a négyeshez, akkor is azt mondom, hog 1-2 kellett volna.

Vagy ha szüleim kérdik, hogy berúgtam-e előző este, mindig letagadom, pedig 20 éves vagyok, a bátyámmal kb csak röhögnek azon, ha ő rugik be, meséli a részeg sztorykat. Nekem sosincs bátorságom elmondani.

A kérdés fő témája persze a lányok lennének. Sosem volt igazi kapcsolatom, pont emiatt.

Talán nagyon nevetségesen hangzik, de pont ez a szorongásom miatt. Sosem mertem elmondani, ha lánnyal találkozom (a szüleimnek, mert cikiztek érte, stb), ezért sokszor titkokban mentem.

Azért fordult meg bennem nagyon ez a kérdés most, mert jelenleg úgy néz ki, hogy a kiszemeltemmel szilveszterezek (kettesben, mert mindkettőnk bulija ugrott koronás házigazdás és szülők miatt).

Nem mondom a szüleimnek, hogy csajjal leszek, mondtam nekik a csaj nevét, akivel leszek, de azt nem, hogy kettesben (nála, abban a városban, ahol lakik).

Mondtam nekik, hogy haverokkal leszek az egyetemről, köztük vele is. Egyszerűen nincs meg bennem a bátorság, hogy elmondjam nekik. Mondjuk a csajjal nem 100%, hogy csak ketten leszünk, mondta hogy még azért keressünk valakiket, akik csatlakoznának (de velem mindenképpen akar lenni). Na mindegy is.

Sajnos 20 évesen egyszerűen nem alakult ki az, amit hittem, hogy fog, mint a filmekben, hogy boldog, felszabadult ember leszek, helyette egy szorongó lúzer vagyok, tele megfelelési kényszerrel és szégyenérzettel.

Nektek hogyan és mikor sikerült elérnetek, hogy bármiről beszélhettetek a szüleitekkel minden szégyenérzet nélkül? Egyetemen kolis vagyok, de gyakorlatilag még itthon lakom, két hetente járok haza.

Tudom, gyerekes viselkedés, de nagyon elromlott valami nálam és nem tudom mi segíthetne.

Valami tipp?