A húszas és harmincas éveikben járó hölgyektől kérdezem: szeretnél gyermeket?

10! Neharagudj, nem tudok elmenni egy szó mellett… ez a “meprobálni”

Az a baj hogy a gyerek vállalás nem egy tesztvezetés amikor megfogod és csak úgy elviszed az autót egy körre és ha tetszik veszel egyet ha nem akkor visszaadod. Hallottam már ezt a szót többször is a gyerekvállalás témában sajnos és szerintem borzasztóan furcsa.

Ezt nem lehet “kipróbálni”. Vagy csinálod és akkor az életed hátralévő részét így éled le, vagy nem csinálod egyáltalán.

Ezt nem lehet kipróbálni és visszavonni 30 napon belül hogy “bocsi, még sem tetszik.”

SAJNOS.

Nem. Nem akarok terhes lenni, szülni, és gyereket nevelni. Amúgy minden oké :D

Egyébként sem tudok mit kezdeni a gyerekekkel úgy 16 alatt (jokes on me akkor se tudtam mikor én voltam gyerek), egyébként a kutyának is nagggyon tipikus “paramamija” vagyok, érzem magamon, hogy sok vagyok magamnak. Ja, és nem utolsó sorban hatalmas felelősség. És nem az a része zavar a felelősségnek, hogy nem mehetek el a gyerek mellől holnap egy mexikói útra, hanem, hogy minden egyes mondatom grimaszom tettem valamit hozzáadna a fejlődéséhez, és csak évek-évtizedek múlva derül ki, pontosan akkor mit okoztam vele (rövid példa: észrevehetetlen gyereknek neveltek, létezhettem, csak ne zavarjon senkit egy cseppet sem. Most felnőttként alig tudok megtanulni úszni, mert előbb jövök ki sírva az üres medencéből, mint hogy csapkodjam a vizet, annyira belém lett verve, hogy nem csapkodjuk. És ez még a legkisebb bajom)

Nem.

Mert egyszerűen úgy érzem, jobb az életem nélküle és sokkal inkább azt teszem, ami számomra szerepazonos, helyes. Vannak dolgok, amiket el szeretnék érni, de ha gyerekem lenne, soha nem lenne rá időm és/vagy pénzem vagy nem annyi, amivel ne legyen végeláthatatlan kínlódás.

Örökbefogadáson gondolkodtam korábban, de mára azt sem igazán szeretném. Saját gyereket soha nem akartam, a hányinger kerülget a gondolattól, hogy olyan hatalmas hasat növesszek, amiben aztán mozog valami, amit aztán kínkeserves úton ki kell onnan valahogy tolnom. Egyszerűen kizárt, hogy én ezt az érzést ennyi időn keresztül el bírjam viselni. Megőrülnék tőle.

Másrészt nincs türelmem a gyerekekhez. Tanítani szeretek, nem kicsikkel foglalkozom, hanem felsősökkel/gimisekkel, azt is csak szabadidőmben (matekból korrepetálok) és egyébként kellemes, de az a pár óra a maximum, amíg ezt élvezem. Ha rokonokkal töltök több napot, akkor érzem, hogy baromi feszült vagyok, mikor jön a gyerek utánam, jóformán a wcre is meg rángatja a ruhám meg ha beszélek valakivel, féltékeny és akkor figyeljek rá... Én túl nyugis és csöndes ember vagyok ehhez és nem is tudok gyereknyelven beszélni.

Persze, lehet mondani, hogy a sajátom nem lesz ilyen. De mi van, ha igen? Mi van, ha hasfájós lesz? Mi van, ha hiperaktív lesz? Mi van, ha rosszabb lesz?

Hosszú távon nagyon kevés gyerek van, aki nem húz fel és nagyon jó érzés a rokonoktól a csöndes otthonomba hazaérni.

Másrészt van két rosszcsont kutyám, az egyik mentett, mindkettővel nulláról kezdtük a nevelést, nekem nagyjából egy kutya az a határ, amit normálisan tudok nevelni és el tudok látni. Egy gyerekre képtelen vagyok, főleg hogy nekem nincs rokonom, akinek lepasszolhatom, sem az én oldalamon, sem a párom oldalán. A szüleimről is lassan nekem kell gondoskodni, más meg szinte nincs is. Szóval teljes mértékben magamnak és a páromnak vállalnék gyereket, ami miatt el is esnék egy csomó dologtól... Gyakorlatilag választhatnék, hogy a saját munkám áldozom be (7 évig tanultam érettségi után...) vagy az övét vagy a gyerekem lesz dísznek. Szóval mindenhogy rossz.

És még nagyon sok más ok is van, mindent összevetve tényleg úgy érzem, hogy többet tudok tenni nélküle. És ha hiányozna a gyerek, van egy csomó lurkó ismeretségi körben, akit örömmel hagynának itt a szülei egy estére, van egy csomó gyerkőc, akit taníthatnék, vagy akiknek valamilyen karitatív program keretein belül segíthetnék még ha nem is pedagógus a szakmám.

Tehát azt, hogy nem lesz gyerekem és esetleg megbánom, számtalan ponton pótolhatom, főleg hogy menhelyet szeretnék alapítani, ha meglesz rá a tőkém, ami nem menne gyerekkel a nyakamon, cserébe így sok más, már megszületett kis lénynek segíthetek, ami egy jó deal számomra. A tanítás is ilyen, sokkal több, már élő gyereknek tehetem sikeressé az előrehaladását, cserébe azért az egyért, ami így sosem fogan meg.

Ha viszont azt bánnám meg, hogy van... Nos akkor minimum egy ember életét már tönkretettem.

11-es gondoltam, hogy bele fognak kötni, természetesen ezt nem úgy értettem, hogy "kipróbálom" és ha nem tetszik lepasszolom.

Egyszerűen nem tudok más szót használni rá, mert nyilván tudom, hogy egy életre szóló felelősség, amivel én élni is szeretnék. De a kényszer szót sem akarom használni, mert az sem szebb.

Viszont valljuk be, rengetegen szeretnének kisbabát úgy, hogy azt sem tudják mit vállalnak, aztán vagy eldobják, vagy megkeserítik az életét, mert nem azt kapták, amiről álmodoztak.

Akkor úgy fogalmazok, valószínűleg jobban megbánnám, ha azt az utat választanám, ami gyermek nélküli.

Nem. Soha nem éreztem, hogy szeretnék gyereket, sőt, mindig taszított a gondolat. Szerintem a rossz szülői minta az oka. Jártam terápiára, megbocsájtottam a szüleimnek, de nem változott meg.

A kisbabákat nem tartom aranyosnak, a kisgyerekek idegesítenek. Tudom, hogy nem lenne türelmem a neveléshez. Semmilyen jó aspektusát nem látom.

35/N

A gyerekeket szeretem, max 3-4 órán keresztül, aztán már idegesít. Ennyi az ok, és nem akarom kipróbálni, hogy vajon az enyémmel úgyis másként lesz-e

Általában ezzel szoktak érvelni, és általában a nagy többségnél nem szokott bejönni, vagy legfeljebb, míg cuki pici, nyugis a baba.

Maradok a bébiszitterkedésnél, annyi időt még simán elvagyok a gyerekekkel és élvezem is, de aztán jó hazajönni a csendbe. :)

Akik nem szeretnének gyereket ők fel lettek pontozva, amíg azok akik igen, ők le.

Szóval ez ismét csak egy olyan kérdés volt, ahol bizonyos emberek szerint, csak az a "helyes" válasz, ami a saját nézetével megegyezik.