Lelki bántalmazó viselkedés után nevetváltoztattam és megszakítottam a kapcsolatot apámmal,ugye jól tettem?

"Egy bajom van: a memóriám megvan. Így nem tudtam magától a szörnyű emléktől megszabadulni. A teljes memóriatörlést róluk a doki se volt képes elősegíteni. Így maradt az elfogadás,a gyásza ennek. Amikor eljön a teljes elengedés,miért nem törlődik minden.."

A memóriád, az emlékeid megmaradnak, csak fájdalmat nem fog okozni az emlékezés.

A lélek sérülése olyan, akár egy seb, csak addig fáj míg nyitva van és vérzik és ha újra és újra feltépik azok, akik okozták. Ha valóban kitisztul, akkor be tud gyógyulni, akkor már csak egy heg marad utána, emlékszünk ugyan a sérülésre, de nem okoz fájdalmat.

Ha túl gyorsan, akarok erőből felejteni annak ismételten érzelmi elfojtás lesz az eredménye. Tehát nem elengedés, gyász, hanem újból megjenik a düh és a harag, amit rosszabb esetben magam ellen fordítok és ismét bűntudatom lesz.

Hogy jól döntöttél- e, mikor nevet változtattál? Szerintem a szívedre hallgattál és a belső megérzéseidre ez volt az első jele annak, hogy apád emlékét és a vele való azonosulást levágd magadról. Így sztrájkoltál ellene. De benned a harc még nem szünt meg. Akarni erőből érzéseket nem lehet.

És akarni megbocsátani sem kell, magyarázkodni sem kell.

Kedves Kérdező!

Szerintem jól tetted, hogy megváltoztattad a nevedet. Engem is sokat bántott az apám. Anyám kis koromban elhagyott, így az apai nagyanyámnál nőttem fel, de neki is csak "boxzsák" voltam mindamellett, hogy sokat nélkülöztem, nyomorogtam nála. Mindenét és mindenem a tékozló, alkoholista és erőszakos apámnak adta, aztán együtt megaláztak és nevettek rajtam. Azt sem hagyták, hogy villanyt kapcsoljak sötétben (hamar tönkre is ment a szemem), a bokámra pedig csengőt kellett kötnöm, hogy hallják, amikor a házban közlekedek... és még sorolhatnám. Szerencsére pár éve sikerült magamtól a sarkamra állnom. Akkor elzavartam apámat a házból. Érdekes, tizenév ingyenélés után hirtelen sikerült munkát és szállást találnia. Ezután csak nagyon ritkán jött haza és akkor is csak egy-egy napra, hogy ügyeket intézzen. Akkor egy kicsit megnyugodtam lelkileg. Sokszor megkaptam, hogy "mégiscsak apád/anyád", de ezeket mindig lepergettem magamról és sosem bántam meg, hogy kitartottam az elhatározásom mellett.

Mikor már nyugodtabb voltam, jött egy boldogabb időszak az életembe. Megismertem a férjem. A covid miatt nem lehetett rendes esküvőnk, de a polgári szertartásra és az azt követő családi vacsorára sem hívtam meg a szüleimet. (Anyámról semmit sem tudok a nevén kívül)

Hamarosan elköltözünk a férjemmel, egyúttal nevet is váltok, mert utálom a mostanit. (Nem veszem fel az övét, sajátot akarok)

Szerencsére a férjem családja nagyon szeret, szüleim helyett szüleim. Ha végre a templomban is összeadnak minket, megkérem apósomat - akit egyébként csak apunak hívok -, hogy kísérjen az oltárhoz.

Ezután pedig, ha valaki a családom felől kérdezne, azt fogom mondani, hogy kiskoromban autóbalesetben meghaltak a szüleim (Harry Potter copy), majd témát váltok és dícsérni kezdem a férjem szüleit.